Szüleim tíz éves koromban elváltak, öcsémet és engem apánk nevelt fel. Apánk egy kis mezőváros köztiszteletben álló fogorvosa volt. Minden vasárnap templomba jártunk, húslevest ebédeltünk, gyertyafényes karácsonyt tartottunk. A papám minta apa és minta anya volt egyszemélyben. Megtanította, hogy hogyan kell lányosan keresztbe tett lábbal ülni, ő mondta, hogy egy nő tudjon főzni, de legyen egzisztenciálisan is önálló. Tőle kaptam első rúzsomat és szemceruzámat. Betegesen óvott a fiúktól, és ő íratta fel az első fogamzásgátló tablettámat. A papám meleg volt. Buzi, ahogy mondták volna róla, ha tudják. De nem tudták, egészen haláláig nem. Azóta se mondják. Ezt a „dolgot” sűrű hallgatás övezi, én meg már régen elköltöztem gyerekkorom városából. Apám kettős életet élt. A decens családapa másik élete a vágyról, a titokról, a tiltottról szólt. Pontosabban, azt gondolom, hogy arról szólt. Nem tudom. Tragédiába torkollott. Harmincnégy éves vagyok, boldog és teljes életet élek szerelemben és anyaként. A szexben kíváncsi vagyok és kísérletező. Ma már a titkok és tabuk nem mint borzongató ismeretlenek izgatják a fantáziámat, hanem mint egy kirakós játék sokszínű elemei. Néha, néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna másképp az életünkben, hogyha homoszexuálisnak lenni nem jelentett volna megbélyegzést, társadalmi kirekesztést. Vagy legalább ha, egész egyszerűen, tudtunk volna ezekről a dolgokról otthon beszélni, hogyha ez a titok nem lett volna titok, de kérdés és válasz vagy csak kérdés, kérdések, sok, hosszú, véget nem érő beszélgetés.

Szex, szexualitás mindenki számára mást jelent. Egy biztos, hogy a mi kultúránkban az identitásunk meghatározó része. Életünk, kapcsolataink, sorfordulóink múlnak rajta. Valami véresen komoly, amiről mind a mai napig többet hallgatunk, mint beszélünk. Ami azonban benne van minden lélegzetvételünkben, ott munkál a döntéseink mögött, álmainkban, ki nem mondott és megélt vágyainkban, félelmeinkben, testünkben és lelkünkben. A zsidó-keresztény kultúrkörben a szexualitás, mint valami minden dolgok mélyén lakozó lényegi igazság rejtőzködik, valami, amit azonban sosem ismerhetünk meg igazán. Ami meghatároz bennünket, de nincs valódi hozzáférésünk. Titkok és tilalmak övezik. Kérdések és kételyek. Ahogy Michel Foucault fogalmazza, a szexualitásban mindig van valami zavarba ejtő. Mindenkinek van köze hozzá, mindenkit érint, még sincs olyan nyelv, amin könnyeden beszélhetnénk róla.

Minden dolgok lényege, avagy vissza a természethez

Természettudományos nézetek végtelen sora molyol génekkel, hormonokkal, fiziológiai, morfológiai adottságok vizsgálatával. Kutatják a természetet, beszélnek evolúcióról, versengésről. A szexualitás alapvetően biológiai voltát, természeti adottságát valló esszencialista tudományok a szexualitás misztériumát, mint Indiana Jones a frigyládát a végtelen sivatagban, a természet mélyén keresik, kutatják fáradhatatlanul. Az orvostudomány, a pszichiátria és a pszichológia hosszú évek során kialakította a szexualitás tudományát, osztályozta, kategorizálta a különféle szexuális szokásokat gyakorló embereket. Megtanította, hogy mi a perverz – ahogy ma szakemberek választékosan használják, szexuális parafília -, és mi a normális. A mai napig sokat hallani azt az érvelést, hogy a férfiakat a vadászösztön hajtja, míg a nők érzelmi kötődésre, gyengédségre vágynak. Hogy a férfiak agya másképpen strukturált, mint a nőké, ezért a kisfiúk ösztönösen kezdenek kisautókkal játszani, míg a lányokat a puha plüss állatok vonzzák. Homoszexuálisokra gyakran mondják megértően, hogy így született, nem tehet róla. Az ehhez hasonló elméletek közhelyszerűen beépültek a köznapi gondolkodásba, eszünkbe se jut megkérdőjelezni, hacsak nem éppen valami „feminista” fórumon ez a téma.

A természettudományok és a valóság kizárólagosan ilyen vagy olyan voltát ábrázoló tudományok azonban maguk is csak emberek által jöttek létre, és nem függetlenek a kor történelmi, társadalmi és kulturális viszonyaitól. Azt, hogy mi minősül normálisnak és mi perverznek mindig egy adott kor elvárásait, normarendszerét tükrözi. A szexualitásban, akárcsak az emberi létezés minden más területén, elengedhetetlen, hogy a társadalom szabályrendszert alakítson ki. Ez az oka, amiért nincs értelme „mindenek mélyén” biológiai, természeti magyarázatokat keresnünk és közben megfeledkeznünk az életünket valójában formáló társadalmi, kulturális sajátosságokról. Ahogy Gayle Rubin fogalmaz „a korgó gyomor semmit sem árul el arról, hogy mi zajlik a konyhában. A test, az agy, a nemi szervek és a nyelvi kifejezőkészség mind-mind az emberi szexualitás elengedhetetlenül szükséges feltétele, de nem határozza meg az emberi szexualitás tartalmát, gyakorlatát vagy intézményes formáit.”

Mindez miért érdekes? Miért lehet fontos ezekről tudni egy társadalomtudományi kurzus keretein kívül is?

Mert a társadalmat szervező kategóriák nem csupán elméleti képződmények, hanem valós, mindennapi életünket meghatározó, azt rendszerező tényezők. Ha a szexualitást, a szexuális kifejezéseket, fogalmakat, szokásokat, normákat a saját életünkre vonatkoztatva is tudjuk a megfelelő társadalmi, kulturális kontextushoz kötni, akkor képesek leszünk óvatos szkepticizmussal közeledni eddig meg nem kérdőjelezett „tényekhez” a mindent elsöprő általánosítások helyett.

Nő és férfi – férfi és nő

„Az első dolog, ami meglepi az óvatlan megfigyelőt, hogy a nők mások, mint a férfiak. A nők az „ellenkező nem”. (Hogy miért „ellenkező”, nem tudom. Mi lehet a „szomszédos” nem?) Alapvetően azonban arról van szó, hogy a nők sokkal jobban hasonlítanak a férfiakra, mint bármi másra a világon.” (Dorothy L. Slayers: „Az emberi – nem egészen emberi” (The Human – Not-Quite-Human)

Thomas Laqueur a UC Berkley Egyetem történésze A testet öltött nem című könyvében arról ír, hogy a 18. század közepéig mind a tudományokban, mind a köznapi gondolkodásban az úgynevezett „egy-nemű” modell uralkodott, amely egy vertikális skálán helyezte el a nőt és a férfit, ahol a nő egy alacsonyabb rendű férfi volt. Eszerint nem két, csupán egyetlen biológiai nem létezett, többé-kevésbé tökéletes formában: többé a férfi és kevésbé a nő esetében. Ennek az elméletnek az alapját a férfi és női nemi szervek megfeleltetése, fiziológiai magyarázatát pedig a közös emberi nedvtan elmélete adta. Ezzel szemben a 18. század közepétől egy új, „két-nemű modell” egy horizontális tengely két szélére utalta a nőt és a férfit, mint két, alapvetően különböző biológiai nemű lényt.

A 21. század újra feltalálta a spanyolviaszt, és így nő és férfi akár lehetnek ismét rokonok, semmint biológiailag különböző lények. Ennek szellemében férfiak és nők és a köztük levő ezernyi csodálatos árnyalat nevében kívánt boldog karácsonyt egy csoport színesen sminkelt szakállas barokk „úrhölgy” tavaly San Francisco Castro negyedében az összegyűlt vidám tömegnek. A San Francisco Sex Information (SFSI) és a Center for Sex and Culture amerikai non-profit szervezetek szex-oktatói kurzusain 2008-ban a férfit és nőt szintén egy horizontális tengely két végén tüntetik fel, hangsúlyozva a közöttük levő számtalan átmenetet. A szexuális anatómiát a homológ női- és férfi nemi szervek szöveti és funkcionális hasonlóságain keresztül tanítják. Ahány ház annyi szokás, mondhatnánk. Ahány kultúra, annyiféleképp beszélnek nőről és férfiról, női- és férfi biológiai nemről és társadalmi szerepekről. Karinthy Frigyestől származik az az idézet, hogy „Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.” Nemiség ügyében valamiért szeretünk bináris oppozíciókban gondolkozni. Nem hinném, hogy azért mert így működik az agyunk, sokkal inkább mert így egyszerűbb. Tisztább, átláthatóbb világot kapunk általa.

A Los Angelesi University of California genetikai laboratóriumának 2007. júniusi becslése szerint minden 4500. újszülött genitális ambivalenciával – vagyis túl nagy, pénisznek látszó klitorisszal, vagy túl kicsi pénisszel – születik.   Ezen esetek nagy részében az orvosok – sokszor sebészi beavatkozással – döntenek arról, hogy az illető férfiként vagy nőként fogja-e leélni az életét. Kérdés, hogy ez a szemlélet a szexualitás esetében egyszerűsíti vagy nehezíti az életünket. Egy biztos, nem modellezi pontosan és árnyaltan mai világunkat, nem ad életszerű, valós képet a szexualitás késő modern állapotáról. A „klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja a testünket egy olyan korban, amikor a médiában már a metroszexuális  pasi a trendi és a homoszexuális párok házasságának kérdése van napirenden. Azonban amíg a nő és férfi ellenségek, de legalábbis fényévnyi távolságra vannak egymástól, addig nagyon nehéz kiegyensúlyozott, boldog szexualitásról beszélnünk.

„A szexben a nemek közötti különbség olyan óriási, mintha többnyire nem együtt vennének ebben részt: míg a nők egynegyede egyáltalán nem szeretkezett az elmúlt 12 hónapban, addig a férfiak között ez az arány mindössze 7 százalék. A félrelépések aránya drámai mértékben növekedett az elmúlt 11 évben: míg 1996-ban a szexuális kapcsolattal rendelkező válaszadók mindössze 7 százaléka vallotta be, hogy megcsalta aktuális partnerét, addig most ez az arány 19 százalék! A félrelépést két tényező határozza meg elsősorban: a nemi hovatartozás és a szexuális élettel való elégedetlenség. Egyrészt a férfiak majdnem háromszor olyan gyakran csalják meg partnerüket, mint a nők. Másrészt azok, akik elégedetlenek szexuális életükkel az adott kapcsolatban kétszer olyan gyakran lépnek félre, mint elégedett társaik.” (Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet: 2007. július, szexuális szokásokat és attitűdöt vizsgáló felmérés)

Nekem számít, hogy nő legyek és a másik férfi. Talán éppen azért számít, mert szeretem magam a Karinthy féle kontextusban. Mert jó nőnek lenni és vonzani a férfit. Vagy a nőt. De a kérdés valójában az, hogy nem lenne-e sokkal boldogabb az életünk, ha a férfi valóban nem az ellenkező, hanem a szomszédos nem lenne? Nemi szerveink, erogén zónáink valóban sokkal több közös jegyet mutatnak, mint különbséget. Az életünk közös, az ágyunk közös. A „tipikus” férfi és „tipikus” nő elemzése helyett miért nem azon fáradozunk inkább, hogy megtaláljuk a másikban a hasonlót, megtaláljuk magunkat? Ha képes vagyok könnyedén átugrálni a közhelyszerű sztereotip megállapításokon a „férfiakról”, akik ilyenek meg olyanok, és ezt az energiát abba fektetni, hogy megismerjem és megértsem magamat, majd azután a másikat, a konkrét Őt, akkor az nagyobb eséllyel vezet egy működő emberi kapcsolathoz. Már ha az a cél. De akár csak egy jó dugáshoz. Ami legalább olyan fontos. A szexben ehhez mindenképpen segítséget nyújt, hogyha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására.

Mi bajunk a szexszel?

„Ez a kultúra mindig gyanakvással vizsgálja a szexualitást. Szinte minden szexuális megnyilvánulást a lehető legrosszabb kifejeződési formája alapján ítél meg. Eszerint a szexualitás mindaddig bűnös, amíg ártatlansága nem bizonyosodik be. Gyakorlatilag minden erotikus magatartás rossznak minősül, ha csak valami meghatározott ok nem indokolja felmentését. A legelfogadhatóbb magyarázat a házasság, a szaporodás és a szerelem. Időnként megteszi a tudományos kíváncsiság, az esztétikai élmény vagy egy hosszú ideje tartó intim viszony is. A szexuális képesség, intelligencia, kreativitás gyakorlása azonban mind-mind valamilyen indoklásra szorul, ami nem szükségeltetik más olyan örömök esetében, mint például az étel, az irodalom vagy a csillagászat élvezete.” (Gayle Rubin: Elmélkedés a szexről, avagy megjegyzések a szexualitás politikájának radikális elméletével kapcsolatban)

Szex terén a nyugati társadalmakban az utóbbi évtizedekben meglehetősen ellentmondásos folyamatok mentek végbe. A társadalom, a gazdaság, technológia és információáramlás radikálisan átalakult. Szubkultúrák és egymáson átfolyó nemzeti kultúrák sokfélesége hangsúlyosan kusza mintázatot rajzolt a modern kor addig érthető és átlátható szövetére. Ebben a nagy zűrzavarban a mai kor embere némileg magára maradt. Nemi szerepek egymást átfedő sokfélesége kínálkozik. Az internetről és magazinokból számtalan modellt látunk, sok ezekből valós elvárásként, tudatos, vagy tudatalatti nyomásként nehezedik ránk. Szexinek kell lenni, menőnek, naprakésznek de a hogyanhoz nem sok segítség érkezik. Ellentmondásos „szex” üzenetek bombáznak minket a médiából nap, mint nap, mégis mintha egészen alapvető normák, tiltások és tabuk halójában is vergődnénk.

Egyszer megkértek, hogy mondjak néhány szexszel kapcsolatos tabut. Elkezdtem sorolni, amik kapásból eszembe jutottak: maszturbáció, női orgazmus, orális szex, a női nemi szerv, hüvelyváladék, menstruáció, anális szex, homoszexuális szex… Ahogy jutottak eszembe minden összefüggés nélkül a különböző szexuális tevékenységek, szexszel kapcsolatos fogalmak, azt vettem észre, hogy nagyon kevés olyan dolgot tudok mondani, amivel ne érezném, hogy valami „baj” van. Amit ne éreznék valamilyen értelemben problémásnak. A társadalom kimondott és kimondatlan, sokszor ellentmondásos elvárásai és a nyugati modernitás  bennünk maradt zárványai szexuális életünkben szükségtelen feszültségeket teremtenek. Olyan napi görcsöket, problémákat és szorongásokat idéznek elő, amik csak halmozzák a szexet amúgy is alaposan megtépázó számtalan külső tényező hatását.

Amiért mégis érdemes, vagyis szexeljünk rendesen

Amerikában az ötvenes években, tudományos szövegekben jelent meg először a szex-pozitív jelző, mint az erotofília  szinonimája. A nyolcvanas-kilencvenes évek feminista szex-háborúinak idején azok használták, akik a szex pozitív voltát hirdették. Ma szex-pozitívnak lenni azt jelenti, mint elfogadni, hogy az emberi szexualitást egyéni preferenciák határozzák meg, hogy mindenféle szexuális magatartás legitim, és az ezek közötti szabad átjárásnak helye van. A szex-pozitív gondolkodás nem tesz etikai vagy morális megfontolások alapján különbséget hetero-, bi- és homoszexuálisok között. A szex-pozitív aktivisták a judeo-keresztény kultúrkör szex-negativitásának ellenében határozzák meg magukat. Fontosnak tartják a széles körű és árnyalt szexoktatást.

„Mint szex-oktatónak, szükségem volt egy egyszerű metaforára, ami segít megérteni az üzenetet, amit át szeretnék adni. Az ágy örömeit az asztal örömeivel tűnt kézenfekvőnek párhuzamba állítani. Ez az analógia nemcsak azért szerencsés, mert elveszi a szex körüli diskurzusok feszültségét, hanem mert minden szexes szituáció jól leírható ily módon. Például nem tudhatod, hogy mit szeretsz és mit nem, egészen addig, míg ki nem próbálod, és lehet, hogy míg egyik nap pizzára vágysz és másnap kínaira, addig lesz olyan este is, mikor szívesen vacsoráznál a kedveseddel egy elegáns étteremben. Próbáljuk meg elképzelni a következő világot: ételekről, receptekről, éttermekről használható és pontos információk könnyen és olcsón hozzáférhetők lennének minden korosztály számára. Közösen kitalálni a vacsora-partnereddel, hogy mit ennétek, általában egy egyszerű, feszültségmentes esemény. Különböző preferenciákat kell összehangolni, legyenek azok személyesek vagy kulturálisak. Van, aki csak ugyanazzal a személlyel szeret étterembe járni, van, aki nagyobb vacsoratársaságban érzi jól magát és vannak, akiknél mindez hangulatfüggő. Minden ember a saját vágyainak és szükségleteinek legfőbb tudója és az egyéni választásokat minden esetben tiszteletben tartjuk. Nos, valószínűleg ezt az „étkezés-pozitív” világot nem esik nehezünkre elképzelni. Hogyha azonban a fenti szövegben mindenhol lecserélnénk az ételeket és az étkezést szexre, akkor lehet, hogy ugyanezt már nehezebb lenne elképzelni.” (Charles Glickman, The Language of Sex Positivity )

Szex-pozitívnak lenni annyit tesz, mint elfogadni, hogy minden ér. Minden oké. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg a szexualitását, ahogy akarja. És amennyire banálisnak tűnik ez az állítás, éppen annyira radikális. Mert ez azt is jelenti, hogy merhetem azt állítani, hogy engem nem érdekel a szex és azt is, hogy szabad időmben szívesen nézek kaki-pisi pornót. Szex-pozitívnak lenni nem ugyanaz, mint szex aktivistának lenni. Nem kell szex mindenáron. Csak úgy, mint az étkezési szokásaink, a szexhez való viszonyunk is folyamatosan változik. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Olyan van, hogy én vagy szeretem, vagy nem szeretem. Vagy ma szeretem, de holnap meg már nem szeretem. Ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. Ami fontos, hogy én tudjam, hogy nekem mi jó és azt tudjam, merjem veled megosztani.

Mi az, hogy normális? A tapasztalat az, hogy szexológusokhoz és szex-oktatókhoz intézett kérdések durván két nagy csoportba oszthatók. Az egyik csoport a „receptcserélgetős”. Hogyan kell…? Használj sok síkosítót, légy óvatos a behatolással, és kérdezz rá, hogy jólesik-e így vagy úgy. A másik csoportba tartozó, leggyakrabban előforduló kérdés: Normális, hogy… ? Ha képesek vagyunk felszabadítani magunkat a normalizálás kényszere alól, akkor nem csak azt a szabadságot kapjuk meg, hogy nem kell hasonlítanunk a játszótéri összes anyukákhoz, sem a nagyon szőke karcsú reklámlányokhoz, de saját magunk tegnapi, tíz évvel ezelőtti vagy éppen holnaputáni állapotához sem. Bármilyen furcsán hangzik, nagyon nehéz normálisnak lenni. Elképesztően sok energiánk megy el arra, hogy megpróbáljunk valami homályos normalitás képhez igazodni még a legintimebb pillanatokban is, és talán legalább ennyi, hogyha az nem sikerült, akkor legalább úgy tenni, vagy a bűntudattal kezdeni valamit, vagy legalábbis nagy erőfeszítéssel sűrűn hallgatni arról, ami már megtörtént. Mindezt ritkán játszuk el, hogyha életünkben először megyünk japán étterembe.

De mi lesz a nyelvvel? És itt most nem (csak) a nyelvre, mint csodálatos érzéki játékszerre gondolok. De gondolok arra, hogy miért nincsenek szép szavaink, könnyed szavaink, hétköznapi szavaink a szexualitással kapcsolatos fogalmainkhoz. Miért nem nevezzük nevükön a „dolgokat”, a „dolgainkat” például akkor amikor épp akcióban vagyunk? És miért van, hogy minden köznyelvi bosszankodásunk valami szexszel kapcsolatos trágárság? Elbasztam, baszd meg, a kurva életbe, faszt, hülye picsa, kapd be, ésatöbbi. Ezek talán észrevétlen jelentéktelenségek, de lehet, hogy éppen tökéletes fokmérői annak, hogy hányadán állunk a szexualitással. Az ágyban a testünkön kívül ott van legfőbb erogén zónánk, barátunk és szeretőnk: az agyunk, a tudatunk. Az ösztöneink szerepe inkább csak fosszilizálódott zárványokéhoz hasonló, az ágyban sokkal inkább van jelen minden, mit láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. A fejünkben levő szex van az ujjainkban, a nyelvünk hegyén és a bugyinkban is. Ezért nem mindegy hogy milyen nyelvi eszköztár áll a rendelkezésünkre, mert a szexualitással kapcsolatos fogalmaink, a szexszel kapcsolatos minden tudásunk nyelvi formában van bennünk jelen. És ha nincs szerethető szavam a szopásra akkor nehéz lesz másként elképzelnem, mint amit a szó kulturálisan hordoz: valami egyértelműen negatív, hiszen minden elcseszett helyzet szopás vagy egy konkrét aktus képe: a férfi áll, a nő fejét (haját vagy tarkóját) fogja, akinek a szája tele van egy fasszal. És ez rendben van, hogyha éppen egy szubmisszív-domina játék fantáziaképéhez keresek illusztrációt, de hogyan illik ugyanez egy órákig tartó tantrikus vagy éppen szerelmetes orális játékra? De nem kell elmennünk az érvelésben a nyelv valóságformáló elméleteihez. Elég arra gondolnunk, hogy milyen fontos lenne tudni beszélni a szexről. Jól beszélni. Nem mindig és nem mindenkivel. De akivel kell, azzal viszont nagyon. A partneremmel szeretkezés előtt, közben és után. A házastársammal esküvő előtt és húsz év együttélés után. A gyerekemmel négy, tizennégy és huszonnégy évesen. Az anyámmal, a nagyanyámmal terhesség előtt és szülés után. Az orvosommal, a szülészemmel. Ahhoz, hogy komfortosan érezzük magunkat a fenti összes szituációban, az kell, hogy komfortosan érezzük magunkat a beszélgetés tartalmával és legyen megfelelő nyelv, amin ezt meg tudjuk osztani a másikkal. Nincs ebben semmi ördöngösség, és azt, gondolom, kevesen kérdőjelezik meg, hogy ezekkel a személyekkel lenne, van miről beszélgetni.

„Nagyon sokat kihagyunk az életünkből az együtt-nem-léttel. Nem tudjuk, hogy mi az, hogy: Másik. Nemcsak, hogy nem vagyunk eleget együtt, hanem egyáltalán nem vagyunk együtt. Elveszítjük annak az érzékiségét, hogy: a Másik!” (Halász Péter in Najmányi László: Downtown blues)

Mert, ha a ruháinkkal együtt ledobáltuk az összes nehéz sallangot, akkor végre előkerülhetnek azok a dolgok, amelyekért érdemes a szexet „jól csinálni”. Amitől lehet valóban az enyém, a tiéd, a miénk a saját szexualitásunk. Ahol megtelnek tartalommal és hangsúlyossá válnak az olyan szavak, mint önismeret, önelfogadás, önszeretet, test-tudat, tanulás, kommunikáció, figyelem, jelenlét. Mert ezek kulcsfogalmak egy olyan terepen, ami végigkísér bennünket a születésünktől a halálunkig. Ami ott van a születésben, az anyamellben, az első maszturbációban, az első csókban az oviban, az első és az összes szerelemben, pajzán kalandokban de éppúgy egy meghitt családi összebújásban. Ami ott van a szülésben és a szoptatásban. Ami ott van minden menstruációban és minden nőgyógyászati beavatkozásban. Ami ott van minden jól és rosszul sikerült dugásban, elvetélt és nem kívánt terhességben. Ami ott van a menopauzában vagy egy melldaganatban. És kulcsfogalmak ahhoz is, hogy képesek legyünk átélni, megtapasztalni olyan pozitív érzéseket, mint  öröm, szabadság, eksztázis, gyönyör.

Felhasznált irodalmak

–    Foucault, Michel: A szexualitás története I. – A tudás akarása; Atlantisz. 1999.
–    Laqueur, Thomas: A nyelv és a test, in A testet öltött nem; Új Mandátum. 2002.
–    Rubin, Gayle: A szexualitás radikális elmélete in Tóth László: A szex – szociológia és társadalomtörténet; Új Mandátum. 1996. (45-55)
–    A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet HVG megbízásából készített felmérése: http://www.median.hu/object.27b47266-b3c1-4520-a710-db51f2d25b50.ivy
–    Glickman, Charles: The Language of Sex Positivity. Electronic Journal of Human Sexuality, Volume 3, July 6, 2000.
–    Najmányi László: Downtown Blues; Nyitott Könyvműhely. 2006.