Részletek Hoppál Borinak, készülő könyvéhez adott interjúból

Ez a szöveg részlet abból a hosszú és érdekes beszélgetésből, amit Borival folytattunk még a télen, és aminek egyetlen témája volt: a melleim. Azok a “dolgok”, amik – gondoltam én – a legkevésbé sem foglalkoztattak eddig, legalábbis nem tulajdonítottam nekik semmiféle jelentőséget.

Ahogy azonban elkezdtem a szexualitással komolyabban foglalkozni, és pláne beszélgetni nőkkel és férfiakkal, nyilvánvalóvá vált, hogy a női mell mennyire nem megkerülhető, nemcsak mint funkcionális és esztétikai tulajdonságokat hordozó női testrész, mint erogén zóna, de mint kulturális szimbóluma a női testiségnek, a női szexualitásnak.  És a tanítás során lépten-nyomon jönnek szembe lányok, asszonyok történetei, a melleikről, a mellüket ért megjegyzésekről, a melleikkel kapcsolatos frusztrációkról. Az ELTÉ-s órámon szoktam használni Babarczy Eszter Mell-blogjáról is szövegrészleteket, mert azt látom, hogy a testtel kapcsolatos tudásunkat leghitelesebben az egyéni történetek és/ vagy az irodalom közvetítik.

Nagyon fontosnak tartom Bori munkáját, és izgalmas vállalkozásnak, hogy valaki a női mellről, mellekről, cicikről, dudákról akarjon írni egy egész könyvet. És ez pont a beszélgetésünk során vált számomra is világossá, hogy ezek a dolgok mennyire nem tőlem független tárgyi micsodák,  és, hogy milyen elképesztő bugyrokba tudott elvezetni a róluk való beszélgetés.

És akkor még Borinak el is felejtettem elmesélni egy történetet, ami már felnőtt koromban történt. Bringával álltam az autók mellett a piros lámpánál az Astorián, ott, ahol a gyalogos forgalom elég rendesen le van választva az autós közlekedéstől. És egy pillanat leforgása alatt egy férfi kiugrott a járdáról, és megmarkolta a mellemet. Az egész a pillanat műve volt, már ott se volt, mire eszméltem, de igazából jó darabig nem tértem magamhoz. Nem fájt, nem szólt be, és valahogy nem is tudom, hogy fontos volt-e, hogy éppen a mellemet fogta meg. Az viselt meg, hogy ilyen szinten, ilyen agresszívan behatolt a legintimebb testi szférámba. Emlékszem ahogy Polcz Alain az Asszony a fronton-ban írja valahogy, amikor a megerőszakolását elmeséli, hogy ez nem szexuális aktus, hanem erőszakos aktus.

B: Mire emlékszel, hogyan jelentek meg a cicijeid először az életedben?

Az valahogy törlődött, hogy mikor és hogyan kezdtek nőni a melleim. Arról van emlékem, amikor még nem voltak. Emlékszem, volt egy nagyon szép kis bikinim. Sötétkék, csillogós, háromszög alakú felsőrésszel. Strandon voltunk, és mondta az anyukám, hogy vegyem már le, hogy szépen, egységesen barnulhasson le a felsőtestem, mert így mindig ott voltak ezek a vicces kis háromszögek. Végül valahogy sikerült meggyőznie, de úgy sajnáltam, mert annyira szép volt az a felsőrész!

Azt hiszem, hogy alapvetően mindig fiús csaj voltam, bár mindig bennem volt, hogy nőcis is akartam lenni, csak sose sikerült. Ahogy nem érzem jól magam melltartóban, ugyanúgy magassarkúban sem. Közben mindig olyan pasikat is fogok ki, akiket egyáltalán nem érdekelnek ezek a dolgok. Szeretik a testemet, meg a melleimet is úgy, ahogy vagyunk. És leginkább minden nélkül!

Biztos az sem véletlen, hogy amióta van mellem, azóta görbén tartom magam. Az apám régebben mondta is, hogy ez a klasszikus szégyenlős testtartás, és ez a mai napig jellemző rám. Szépen megjelenik a testemben: egyszerre mutatni és elrejteni.

A szoptatás az mondjuk más! Nem vagyok túl szemérmes a nyilvános szoptatást illetően. Ha valaki megbámul, bámuljon, legyen az ő baja! Szerintem ez nőies, és szép! Ha provokál, akkor provokál. Lehet ezt magamutogatásként is értelmezni, de számomra egyáltalán nem erről szól.

Én hiszek abban, hogy amit szeretünk, meg ápolunk magunkban, az lesz a másiknak is izgalmas, meg érdekes. Valószínűleg amiatt, hogy számomra a melleim nem elsőrendű fontosságúak, ezt sugárzom magamból és nem emlékszem arra, hogy külön a melleim, mint erogén zóna beindítottak volna engem, vagy egy pasimat is. Bár bennem mindig is ott volt az érzés, hogy nem a testemmel akarok hatni. Mindenekelőtt a fiúk agyát akarom felizgatni.

Abban mindig biztos voltam, hogy szoptatni akarok, tudok, fogok. Mégis nagyon nehezen indult a szoptatás. Nagy melleim voltak, viszonylag nagy bimbókkal, és Miksa nem tudta az egész udvarát bekapni, így csak a bimbót szívta vörösre. Nekem meg fogalmam sem volt, hogy mi a jó, vagy hogyan kéne ügyesen mellre tenni.  Nagyon érzékennyé váltak a bimbóim és onnantól kezdve a szoptatás iszonyú stressz volt. Most hogy úton-útfélen szoptatok, vicces is visszagondolni arra, hogy milyen ceremóniákkal készültem neki egy-egy szoptatásnak. Folyt rólam az izzadtság, annyira rettegtem a következő szeánsztól, mert iszonyatosan fájt.

Érdekes kérdés az elválasztás. Ősszel négy napot kettesben voltunk külföldön. Miksa közben jól elvolt a nagymamával. Megjöttünk, és még akkor is az volt bennem, hogy ha akarnám, akkor most abba tudnánk hagyni – végül is Miksa már 18 hónapos volt akkor – de én engedtem, hogy „visszaszívja” magát. Akkor volt egy hajnalig tartó, nagy beszélgetésünk, hogy miért nem engedtem el a szoptatást. Ahogy a mélyére mentem ennek a történetnek nagyon érdekes gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Előjöttek a kérdések az anyámmal, a szüleimmel kapcsolatban.

Ebben a hosszú beszélgetésben jött elő egy gondolat, hogy én a szoptatásban nem csak az anya vagyok, aki adok, hanem ugyanaz a kicsi baba vagyok, aki szopok. Vagyis az a kislány, akit nem szerettek a szülei, akinek a feje fölött veszekedtek és váltak el, és soha nem kapta meg azt az anyai szeretetet, amire olyan nagyon vágyott. Nekem nincs élményem arról, hogy milyen az, amikor egy anya teljes elfogadással, feltétel nélkül szeret. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy ez a szorongás folyamatosan bennem volt, hogy én jó anya leszek-e, tudok-e egyáltalán majd anya lenni így, hogy nekem nincs erre példám. Nagyon erős élmény volt, ahogy jött ez a gondolat, hogy ebben mindketten benne vagyunk! Hogy nem csak arról szól, hogy én Miksa felé sugárzom a szeretetet és őt táplálom, hanem arról is, hogy ezzel megadom saját magamnak is ezt a feltétel nélküli elfogadást és a szeretetet. Vagy tőle kapom meg? Nem is tudom… De az biztos, hogy ez a fokú nagyon zsigeri, mély, intim testiség, számomra csak a szerelem élményében van meg, és a szoptatásban. És akkor elbőgtem magam, mert azt éreztem, hogy ha én nem szoptatom, akkor már nem is fog szeretni. Nyilván lesznek más fokozatai, meg más szintjei az anya-gyerek szeretetnek, de nem tudom elképzelni ezt a típusú testi intenzitást, amit nem tudsz szavakkal elmondani, nem tudsz egy öleléssel átadni, ami hasonlít arra, ami a méhen belüli állapot, de ez most egy nagyon nyilvánvaló, kézzelfogható, nagyon jelen való erős kötődés. Nagyon érdekes volt rájönni, hogy nekem – nem az anyának, hanem a Dórinak, annak a kicsi lánynak – mennyire kell, hogy szoptathassak. Kimondva olyan triviálisnak tűnik, de nekem fontos és megnyugtató volt erre rájönni.

Szóval nekem ezt a nagy felismerést hozta a szoptatás. E mellett az, hogy például fognak-e utána lógni a melleim sokadrendű kérdésnek tűnt, de persze foglalkoztatott. A várandósság alatt maga voltam a bimbózó, virágzó nőiség, és aztán a szülés után is jó darabig teltek maradtak a melleim. Azt vettem észre, hogy 6 hónapig teljesen garanciálisak a cicik – biztos nem véletlen, hogy a legtöbb nő ennyi ideig szoptat – és utána figyeltem meg, hogy kezd látványosan elhasználódni ebben a folyamatos húzásban, nyúzásban. Az is furcsa, hogy én erre mennyire büszke vagyok, pedig nem vagyok egy altruista nőtípus, hogy én még a testem szépségét is feláldozom a gyerekemért. Egyszerűen azt érzem, hogy ez így rendben van és nekem öröm látni a testemen, ezt a „jó fajta” használódás. Amennyire eddig semmilyen viszonyom nem volt a melleimhez, most – lassan 2 év szoptatás után – kezdem azt érezni hogy a nőiségem a szimbólumává váltak.

A melleim tulajdonképpen mostanában kezdtek el igazán tetszeni. Eddig olyan éretlen, érdektelen, semmire se való dolgok voltak. Ha most rájuk nézek, azt látom, hogy ott van bennük a sok női tapasztalásom, az érettségem, mindaz, amit már tudok a szexről, a szoptatásról és még sok minden más. Most kifejezetten azt érzem, hogy „készen” vannak, megteltek tartalommal.