A héten volt Mardsen Wagner: Amerikából jöttem, mesterségem címere szülész-nőgyógyász c. könyvének magyarországi bemutatója. Maga a könyv és a bemutatón elhangzottak sok mindent indítottak el bennem.

A könyv, melynek orvosprofesszor szerzője az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nők és gyerekek egészségével foglalkozó szervezetének volt igazgatója, elsősorban az amerikai szülészeti ellátás hátterében húzódó hatalmi- és érdekviszonyokról, kórházi szülések káros következményeiről és a természetes szülés iránti igényről szól. Magyarországi bemutatója több szempontból is aktuális, mivel a szerző olyan társadalmi problémákat érint, amelyekkel mi is küzdünk, azzal a lényeges különbséggel, hogy nálunk ezek a problémák többnyire tabuk, nem beszélünk róluk. Miért csalódott sok nő a kórházi szülése után? Miért védik foggal-körömmel a szülész-nőgyógyászok a sok évtizedes rutinmódszereket annak ellenére, hogy tudományos bizonyítékok igazolják közülük nem egynek káros voltát? A megalázó helyzetek, rossz szülésélmények ellenére a nők miért nem hallatják hangjukat? Mi az, ami miatt a legtöbb orvos belesimul az orvostársadalom hierarchikus rendjébe? Van-e köze az erőszakos szülésnek, születésnek a későbbi erőszakhoz? Mit jelent: szabadon szülni, szabadon születni? Van-e köze a háborítatlan szülésnek a békéhez?

Ahogy olvastam a rengeteg példát a szülés körüli – sokszor indokolatlan – orvosi beavatkozásra, azt tapasztaltam, hogy egyre fokozódik bennem a szorongás. Hosszú évek óta foglalkoztat a női szexualitás medikalizálása. Nem volt újdonság, hogy a nyugati kultúrkörben milyen mértékben intézményesült a női test feletti orvosi kontroll. Hiába azonban minden személyes tapasztalat, megfigyelés, interjú, minden médiahír, riport, valahogy a könyv mind szakmai szinten, mind személyesen, mint nőből, – mint már szült és egy majdani újabb szülés előtt álló nőből  – erős szorongást váltott ki. Miért? Elsősorban még csak nem is a tragikus szüléstörténetek olvasása váltotta ki bennem ezt az érzést. Hanem a tehetetlenség. A választások és alternatívák hiánya.

Wagner könyve nagyon pontosan és részletesen mutatja be, hogy a szülés folyamatába hogyan, milyen érdekből avatkozik be az orvostudomány. És engem igazából az a része zaklat fel, ami az orvoslás lehető legjobb indulatú rutinjait is áthatja. Nem az orvosi műhibák, nem a visszaélések, nem az erőszak. Azok a medikalizált rutinok, amik szinte elkerülhetetlenek abban az esetben, ha az ember a kórházi szülést  választja. (Fontosnak tartanám megjegyezni, hogy Magyarországon már maga a várandósság is medikalizált és ez nem is elkerülhető, mert a terhesség alatt kötelező az egészségügyi protokoll). Ezek pedig egész egyszerűen abból a több, mint egy évszázados gyakorlatból fakadnak, amikortól a nők elkezdték elveszíteni a testük feletti kontrollt. Azt hiszem ez a kulcsa ennek az egész szülés körüli mizériának. A test fölötti kontroll kérdése.

A női test feletti kontroll

Ezen gondolkodtam. Hogy mit is jelent az, ha egy nő szabadon, valóban szabadon rendelkezik a testével? Mit jelent a kontroll? Számomra ebben az összefüggésben a kontroll jelent tudást, a tudással élni képességet, véleményformálási képességet és érdekérvényesítési képességet.

Ez hogyan jelenik meg mondjuk a tudás oldaláról a szülés (még ezt megelőzőn a fogantatás, várandósság) folyamatában? Meddig menjünk vissza? A kismamák ma már azt olvasnak össze az interneten, ami csak beléjük fér. Az AFP értékektől kezdve mondjuk az oxitocin élettani hatásáig mindennek utána lehet járni, minden szükséges információt meg lehet szerezni. De kérdés, hogy ez a sok összeolvasott információ mire épül és mennyiben tud integráns részévé válni a saját testünkkel kapcsolatos addigi tapasztalati tudásunknak. Mennyire vagyunk képesek a sok általános dolgot és a mi egyedi történetünket okosan összeilleszteni? Egy gyakorló orvos apuka mesélte, hogy milyen volt átélni, amikor az első gyerekére a magzati ultrahang nem „megfelelő” értékeket mutatott. Hogy milyen szorongást váltott ki belőlük, hogy érzelmileg hogyan zavarta meg az amúgy tökéletesen harmonikus várandósság folyamatát ez az orvosi vélemény. Én azt gondolom, hogy a testünk feletti kontroll valami nagyon finom egyensúly a testi folyamatokról szerzett tudásanyag és a tapasztalaton, zsigeri tudáson nyugvó, a testbe vetett bizalom között.

Természet vs civilizáció

Sokan vallják, hogy a nőket vissza kellene vezetni ahhoz a természetes tudáshoz, ahhoz az „ősbizalomhoz”, amiben képesek lennének kiszűrni a civilizáció, a kultúra zaját és csak a testükre hallgatni. Szerintem ez borzasztóan nehéz. Nehéz, mert egy olyan világban szocializálódunk, ahol már csecsemő korunktól testi, lelki, mentális folyamatainkat különböző szakmák méricskélik, sztenderdeknek kell megfelelnünk és semmi nem szól arról, hogy hogyan legyünk képesek megőrizni a saját egyedi hangunkat, hogy hogyan gyűjtsünk a testünkről első kézből ismereteket és hogyan tanuljunk meg hallgatni a testünk adta primer jelzésekre. Ha hasfájós egy kisbaba vagy nem alussza át az éjszakát, akkor a szülei hamarabb olvasnak el minden könyvet vagy beszélnek az orvossal, védőnővel, mint próbálják megfejteni a baba adta jelzéseket és egyedi-laikus választ keresni a problémára. Ha erre az ősbizalomra törekszünk, akkor azt korán kell elkezdeni.

Tizenévesekkel és felnőtt nőkkel dolgozva is megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyire nem vagyunk, mi nők tisztában a testünk szexuális jellegű működésével. A legegyszerűbb szexuális anatómiával, a belső nemi szerveink működésével, a ciklusunk ritmusaival.  Amíg a hüvelyváladékot ez a kultúra úgy kezeli, hogy az üzletekben minimum két polcnyi intim betétet kínál a szagok és a nedvesség eltüntetésére, addig sosem fogjuk megtanulni olvasni azokat az egyszerű jeleket, amiket a testünk folyamatosan ad. A test fölötti kontroll egyik nagyon fontos része a szexualitásunk feletti kontroll. Ez a viszony szerintem a szüléshez is elengedhetetlen. És a kontroll alatt nem a szó hagyományos jelentését értem, amiben mint valami kívülálló elidegenedetten viszonyulunk a testünkhöz. Sőt! Éppen fordítva. Hiszen minden más tanult tudással ellentétben ebben az esetben őrült előnye lehetne annak, hogy első kézből van tudásunk valamiről, hogy hazai pályán mozgunk. Ezt persze könnyű elfelejteni, ha nincs gyakorlatunk, vagy ha valaki elég határozottan állítja az ellenkezőjét.

Egy anya elképedve mesélte, hogy nem érti, vannak nők, akik igenis orvossal szülnek szívesebben. És igenis át akarják engedni a szüléssel járó teljes felelősséget a szülésznek. Én ezen nem vagyok annyira meglepve. Azt tapasztalom, hogy a női szexualitás, és a nők saját testükhöz való viszonyában kulcselem a bizonytalanság. Sosem tudom mi történik. Sosem tudom mi történhet. A bizonytalanságból pedig azonnal fakad a szorongás. A szülés körül pedig a legfontosabb a biztonság. Ha pedig nem hiszek magamban, nem hiszek a testemben, akkor valahol máshol kell keresnem ezt, a tudásba vetett biztonságérzetet.

Az már csak zárójeles megjegyzés, hogy erre hogyan rakódik persze mind az intézményi kultúra mind minden gender ügy. Az, hogy például miért szexel egy nő. Élvezetből? Vagy megfelelésből, vagy kiszolgáltatott helyzetéből fakadóan, vagy a családon belüli munkamegosztásból adódóan, vagy biztonságra törekvésből. Az, hogy mennyiben képesek a nők a fogamzásukat tudatosan befolyásolni, akaratukat érvényesíteni, vagy a fogamzásgátlást a partnerükkel közös üggyé tenni. Az, hogy mennyire mernek egy nőorvosnak kérdéseket feltenni, ellenvéleményt megfogalmazni, vagy érdekeiket egy férfi orvossal szemben érvényesíteni. És mindezek hogyan befolyásolják az alap dilemmát: a természet kontra civilizáció meccset, amit a testünkért  nap mint nap meg kell vívnunk.

Adják vissza a szülést a nőknek

Persze azt is mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi bonyolult. A kultúra és civilizáció kész-passz elmosta az ősit,  a természetest, de adott helyette egy csomó minden mást. Adott például jól felszerelt nőgyógyászatot, szülészetet, okos tanult orvosokat. Adjuk át magunkat neki és minden a legnagyobb rendben lesz. Arra viszont, hogy ez mennyire nem működik,  egyre több példa van. Többek között Wagner könyve is és azok a kezdeményezések, azok az alulról jövő igények, amik a szülést természetes folyamatként szeretnék megélni, nem orvosi eseményként. És még ez is rendben lenne, akkor, hogyha az egészségügy partner lenne ebben. Ha lennének olyan intézmények, ahol meg lehetne találni a harmonikus egyensúlyt az ősi, a természetes és a tudomány adta lehetőségek között. Ahol valóban helyére kerülne a szülés körül a kibillent egyensúly. Ahol a szülés főszereplője a család, az anya és a gyermek lehetnek. És itt válik ez az egész egy végeláthatatlan politikai vitává és harcok mezejévé.

Ahogy Hadas Miklós a könyvbemutatón fogalmazta, hogy a probléma abból adódik, hogy megroppant az intézményekbe vetett bizalom. Az sejthető, hogy az orvosi intézmények, a jól bebetonozott, hierarchikus, tudomány fellegvárában nagy hatalmat felhalmozó egészségügy nem lesz rugalmas ebben a kérdésben. Látványos lépésekkel keltheti azt a látszatot, hogy nyitott a változásra, de a egy-egy „alternatív” vajúdó szoba kialakítása még nem fogja megváltoztatni a test, a nő, a szülés feletti kontroll alapvető pozícióit. Maximum eltereli a figyelmet a lényegi kérdésekről. Ahogy a könyvbemutatón Sándor Judit elmondta, hogy a szülés a kórházban valahogyan a „végére” mégis kicsúszik az irányításunk alól, és végül mégis történnek olyan dolgok, amiket nem akartunk, vagy nem is tudtuk, hogy történhetnek. Amire egyszerűen valamiért nem volt ráhatásunk. És az még nem is lenne baj, hogy a vajúdás fárasztó menete során nem tudunk olyan döntéseket hozni, amiket fejben kell végiggondolni, de az már kellene, hogy meglegyen a bizalom a szüléskísérők felé, hogy hagyhassam magam sodródni, hagyhassam a testemet, a lelkemet szülni. Ehhez kellene ez a bizalom. Erre mondja azt Geréb Ágnes, hogy ők nem a természetes szülés hanem a háborítatlan szülés szót használják, mert lehet, hogy a biztonság valakinek a kórház, de ott is lehetne őt hagyni szülni úgy, ahogy ő akar.

És nekem éppen itt lépett be a szorongás  a történetbe. Mert azt értem, hogy a kérdés valóban nem az otthon szülés vs. kórházi szülés között kellene, hogy meccsezzen. Mert ez éppen ezt a természetes-háborítatlan különbséget súlyozza át. Mert az ideális az lenne, – ahogy egy felszólaló a német példát említette – hogy a kismama eldönthesse, hogy kórházban akar szülni bábával, vagy kórházban szülésszel, vagy otthon bábával, vagy bármi. És ebben a döntésében szakmai csoportok állnak a rendelkezésére, támogatják. Bárhogyan is dönt, jól dönt, minden esetben megkapja a legfontosabbat, a biztonságot. Ezt látom én nagyon távolinak még itthon. És ha egy átlagos kismama szemszögéből nézem, ettől baromira frusztráló a magyar helyzet.

Utak a “jó” szüléshez

Milyen megoldások vannak? Mi mindenre van szüksége egy kismamának ahhoz, hogy jó szülése legyen? Testébe, lelkébe vetett zsigeri tudásnak, bölcsességnek. Kellő ellazulásnak, biztonságnak a várandósság és a szülés alatt, hogy ezt a tudást képes legyen hagyni előjönni, amikor arra szükség van. Tárgyi tudásnak, ismereteknek a szülés körülményeiről: szülés természetes menete, szülésmegindítás mikor miért, oxitocin, fájástevékenység, tágulás menete, magzatvíz szerepe, burokrepedés, fájdalomcsillapítás következményei, gátvédelem és alternatívái, császármetszés, és még sorolhatnám. Tájékozottság a szülés intézményi feltételeit, a kismama jogait és lehetőségeit illetően, a hozzáférhető szakmai segítséget illetően. információ, hogy ezek közül hogyan tudja eldönteni, hogy neki éppen melyikre, mire van szüksége, és az ezzel kapcsolatos érdekeit hogyan tudja érvényesíteni.

Csak sorolni is borzalmasan hosszú. És mindehhez jön, hogy jelenleg Magyarországon – hiába a háborítatlan szülés fogalma – az választás mégis a kórház és az otthon között történik és mindkettő éppen eléggé szorongást keltő. Az otthon szülés, mert nem tudom mi lesz, ha komplikáció áll be – köztudottan a kórházak ellenségesek az otthon megindult szülések esetében. A kórházi meg mert nem tudom, hogy mi az a pont, ahol elveszítem az irányítást. Ha akarom ha nem fel kell másznom a szülőágyra. Vagy kapnom kell infúziót. Vagy oxitocint, vagy fájdalomcsillapítót vagy császármetszést.

Mi lehet a megoldás? Ahogy Sándor Judit megfogalmazta, hogy legyenek olyanok, akik több szakma oldaláról is kiállnak az „ügyért”. Ahogy Hadas Miklós ezt a civil szférában látja. A szolidaritásnak és éppúgy az önsegítő, alulról jövő kezdeményezéseknek nincs itthon túl nagy hagyománya és kultúrája. Pedig azt gondolom, hogy ez lenne a legfontosabb. Nem a kórházak ellen küzdeni. A kismamáknak, a nőknek szervezett információra és megerősítésre van szüksége. Olyan segítőkre, akiben megbízhatnak. Olyan fórumokra, ahol meg tudják osztani egymással a tapasztalataikat. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy itthon is reális álom legyen arról beszélgetni, hogy a szülés és az orgazmus milyen közel is állnak egymáshoz. Orgasmic birth.com