Fontosnak érzem megosztani a néhány szülő kritikai észrevételét is, mert hiszek abban, hogy ezekből tudnak érdemi párbeszések kinőni és és konstruktív munka is így tud elindulni. Mint ahogy ebben az iskolában is, egynéhány szülő kritikai megnyilvánulása kapcsán összeültünk, beszélgettünk és elindult egy olyan munkafolyamat, amiben a pedagógusok, a szülők, a gyerekek és én is részt veszek. Nagyon izgalmas, máris fontos emberi és módszertani szempontok merültek fel. A szülői egyébként jól jellemzi, hogy ez az egész szex téma mennyire is ingoványos terület, nem véletlenül nem vállalják fel sokan, hogy ezzel nyíltan foglalkozzanak. És ezzel nem magamat akarnám dicsőíteni, csak, ahogy ültünk és beszélgettünk és vitatkoztunk a szülőkkel -akkor esett le először ennyire nyilvánvalóan, hogy mennyire nem egyszerű feladat még hat hét alatt sem “letudni” azt a tanulnivalót, beszélgetnivalót, amire rendesen 17 év állna rendelkezésre. És persze bizonyos szempontból egyszerűbb egy kívülállónak megtenni mindezt, de közben meg olyan elképesztő felelősség, amit általában szülők vállalnak gyerekeik felett.

A központi kérdések, amik körül vita alakult ki: 1. értékrend, 2. módszertan – mit kezdjünk azzal, hogy egy korosztályon belül is nagyon nagy az eltérés abban, hogy kit mennyire érdekel a szex, 3. írott tananyag – jelenleg nincs magyarul olyan könyv, amit minden kritika nélkül lehetne a gyerekek kezébe adni, ami elég informatív, alapos és szemléletében is tükrözi az óráimat. Erre sajnos csak az lesz a válasz, hogy vagy meg kell írni ezt a könyvet, vagy hollandból, angolból majd lefordíttatni egy tankönyvet.

Értékrend. Részlet egy anyuka leveléből:

“Mester Dóra elõadásait (olvastam egy riportot is vele) egyoldalúnak tartom, ti. kifejezetten a liberális szemléletet “népszerûsíti” (önkielégítés, homoszexuális párkapcsolat, szexuális eszközök használata, stb.).

Úgy gondolom, hogy a kép akkor lenne teljes (főleg ezeknek a kamaszoknak, akikben túltengnek a hormonok és akiknek nagy része ezt a szüleivel nem tudja -vagy akarja- megbeszélni) , ha más nézőpontok is érvényesülnének:

1. Hűségben élő, keresztény házaspár, akik szerint a paráznaság bűn és akik szerint a szexualitás a párjuk, nem pedig a saját örömszerzésükre szolgál. Akik 23 éve egymást szeretik és ellenállnak a kísértésnek. Akiknek sok (pl. 4) gyermekük van egy házasságból. (Mi bevállaljuk a beszélgetést.)

2. Cölibátusban élő katolikus pap és / vagy nővér (apáca).

3. Rabbi (ortodox).

Az előadók megszervezésében (ha van rá igény) szívesen segítünk.”

Az értékrendünk szükségszerűen különbözik. Abban nem is látom értelmét leállni vitatkozni, hogy nem tudok mit kezdeni a paráznaság fogalmával. De szerintem nem is ez a feladat. Abban ennek a szülőnek tökéletesen igaza van, hogyha egy adott osztályban vannak még konzervatív keresztényi szellemben nevelődő gyerekek, akkor meg kell nyitni a párbeszédet olyan személyek felé is, akik ebben az értékrendben élik meg a szexualitásukat. Izgat, hogy milyen lenne több ilyen óra egymás után, sokféle felfogás párbeszéde. Remélem, hogy sikerül olyan embereket találni ebből a táborból is, akik nyitottan állnak a szexórákhoz és tudnak erről nyíltan beszélni a diákokkal.

Arról a módszertani kérdésről még folyik a beszélgetés, hogy hogyan kellene több tanéven át ívelő órákban beszélgetni az osztályokkal. Mindig a korosztályt leginkább érdeklő, az őket éppen abban az életkorban foglalkoztató kérdésekről. Ebben lassan el is jutnánk a Hollandiában már működő programhoz, ami szintén azt az alapelvet tartja szem előtt, hogy fokozatosan és mindenre kiterjedőn, de folyamatosan kell a gyerekekkel ezekről a témákról beszélgetni. Ez persze továbbra se oldja meg azt a kérdést, hogy mindig lesz valaki az osztályban, akit még nem érdekel valami vagy aki már túl van valamin, arról megoszlanak a vélemények, hogy ez mennyire lehet káros, vagy gondot okozó egy diáknak. Én azt hiszem, hogy osztom annak a tanárnak a véleményét, aki azt vallja, hogy egy egészséges gyerekben semmiféle károsodást nem okoz, hogy akár a szexszel kapcsolatban olyasmit hall, ami még nem érdekli. Az órák egyébként is önkéntesek, beszélgetünk, azt meg fontos is folyamatosan tanulni, érzékelni, hogy mindannyian mások vagyunk, mindig máshol tartunk és szerintem erről képesnek is kell lennünk adott esetben beszélni. Ez inkább hogy haszna az órának, mintsem kára.