amikor kiértem az Oktogonra és megláttam a több busznyi rohamruhás, ugató kutyákkal várakozó rendőrt. Azt éreztem, hogy szeretnék végre egy rendes országban élni, ahol szabad szabadon szeretni, és ahol a szexualitás nem vált ki ilyen mértékű agressziót. Irtózom az erőszaktól, a gyűlölettől. És nem tudok mit kezdeni a butasággal. Miksa még a kocsiban aludt, ezért nem tudtunk csatlakozni a felvonuláshoz pontban négykor és később többszöri próbálkozásunk ellenére sem engedtek be. Ott álltam egy kisgyerekkel, elmondtam, hogy “kint”, ebben az erőszakos, skandáló tömegben félek, féltem a családomat. “Akkor menjek innen”- mondta a rendőr. De nekem dolgom lett volna ott. Ott bent. A védett (vagy bezárt) “vadak”, a “szeméremsértők” között. Azért jöttem ide, ezen a napfényes, ragyogó szombat délután mert azt hittem, hogy egy vidám menetben hihetek abban, hogy egyszer ez az ország is eljut oda, hogy szabad bármilyennek lenni, és hogy végre senkit nem fog érdekelni, hogy kit szeretek, hogyan és miért. Próbáltam bejutni az aradi utca felől, hiába. Volt egy rossz érzésem, mintha a kordonok nem csupán védelmet jelentettek volna, hanem mintha tényleg inkább bezárták volna azokat, akik bent voltak. Ez nekem nem a szabadságról szólt. És persze nem tudom, hogy egy rugalmatlan védelmi szerv hogyan tudná ezt ügyesebben megoldani, de így nagyon nem volt jó. Kísérteties volt a kismetróval átszáguldani az Andrássy út alatt. Eszembe jutott, amikor még a Szív utcában laktunk, és egy hosszúra nyúlt reggeli után kisétáltunk és csatlakoztunk a tömeghez. Ami akkor sokkal inkább tömegnek tűnt. Igaz az sem volt kevésbé szívszorító, 8 hónapos terhesen próbálni elkerülni az ablakból dobált tárgyakat. És tudom, hogy még San Franciscóban is halnak meg emberek a Pride-on, de ez nem oldja a szorongást.És éppen ezért mert tegnap sokkal kevesebben voltak, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Pedig az egyedüli helyes út csak az lehet, hogy ki kell menni. Elő kell bújni, szembe kell nézni az erőszakkal. Nagyon ajánlom a Harvey Milk életéről készült Milk című filmet. (Sean Penn szenzációs). Az ő élete is erről szólt. Rossz volt tegnap. Rossz volt, hogy nem lehettem ott, csak bután álldogálhattam a rendőrök sorfala előtt, mocskolódó hangos emberek között. Béna, tehetetlen érzés volt.
Én elfogadom a másságot, nekem is voltak ilyen kapcsolataim, de sosem tudom megérteni hogy ezzel az akcióval miért hiszik hogy el tudják fogadtatni magukat…sőt az ellenkezőjét váltják ki.
Ez szerintem nem ilyen egyszerű. Ez egy olyan politikai aktus, aminek megvan a maga helye és szerepe egy demokráciában. Ahogy a nőjogi mozgalmakra is szükség volt ahhoz, hogy most már a világ legtermészetesebb dolga legyen, hogy a nők is járnak iskolába, elvégeznek egyetemet, keresnek pénzt. Ami nem volt mindaddig, míg másokat irritáló módon számtalanszor ki nem vonultak az utcára. Ezen sajnos át kell esni, mint a gyermekbetegségeken. Ahhoz, hogy elérjük, hogy a szexuális identitás valóban “mindegy” legyen, ami nagyon különbözik a “csináljanak, amit akarnak, csak én ne tudjak róla” hozzáállástól. A Critical mass, meg minden felvonulás egyébként idegesít valakit, valahol éppen ez a célja. Áttörni valami “elég erős” ingerrel a figyelemküszöböt.