Én kicsit tartottam a fotózástól, mert általában nem szeretem magam meztelenül, vagy akár csak meztelen felsőtesttel mutogatni. Sosem monokiniztem, feszélyezett volna, hogy a melleimet bámulják. Igazából azért tartottam most is a fotóktól, mert tudtam, hogy nem arctalan mellfotót szeretnék kérni Boritól. Tudtam, hogy éppen arról szól ez a történet, hogy szeretem a testem, nincs benne semmi szégyellnivaló, és mint szex-oktatónak, tudnom kell mindezt megmutatni a külvilágnak is. És azért mert ez nem magamutogatás, nem exhibicionizmus, nem feltűnősködés. Ennek a félpucér fotónak más nyilvános képekkel ellentétben nem vágykeltés a célja, hanem egy állásfoglalás: természetes, gyermeket szült és szoptatott testem büszke megmutatása. És nem is feltétlenül mindenkinek, de kifejezetten más nőknek. Azoknak nőknek, akik szintén szültek, szoptattak, vagy majd fognak, és bárkinek, aki úgy érzi, hogy valamiért nem „tökéletes”, nem boldog a saját testével, mert az nem hasonlít a média agyon foto-„stoppolt” ideáljaihoz.

Megnéztem régebbi mellbeszélgetések képillusztrációit. Cicik szemből, fekete-fehéren, szigorú rendben. Arcok, mosolyok, minden nélkül. Azt éreztem, hogy olyan, mintha egy orvosi könyvben lapozgatnék, egy idő után a mellek teljesen személytelenek, érdektelen voltak a „gazdáik” nélkül. Puszta jellegtelen testrészek, kifejezetten medikalizált kontextusban. Nem akartam, nem tudtam semelyik cicivel önmagában azonosulni, nem mondott semmit. Mint amennyire sokat mondott a mellinterjú, amit Bori a könyv írása során készített velem. És azt hiszem ezekkel a „mell-börtönfotókkal” éppen ez volt a bajom, hogy nem voltak beszélő viszonyban magával az interjúval.

Mert nekem az interjún éppen az derült ki, hogy látszólag ugyan a mellemről beszélgetünk, de valójában magamról beszélek. A múltamról, a jelenemről, a szexualitásomról, a párkapcsolataimról, gyerekkori élményeimről, az anyaságomról, a testemről. A melleim metaforák voltak, szimbolizálták „csupán” mindazt, ami valójában az én egész lényemről szól. Számomra ezért fontos Bori „mell-könyve”, mert sokat megtanultam magamról azáltal, hogy a melleimről kellett beszélnem, gondolkodnom. És ezért volt fontos, hogy teljes lényemet mutassam meg az interjúhoz csatolt fotón, mert ezen keresztül jön át mindaz az érzelem, tudás, amit én a melleimen, a testemen, a meztelenségemen keresztül szeretnék sugározni.

Van egy angol kifejezés – empowerment. Megerősítés – fordítanám sután magyarra. Ezt éreztem, amikor megnéztem a rólam készült fotókat. Nekem nem is a melleim, hanem a szoptatás után megereszkedett pocakom jelent állandó frusztrációt. Ezeken a képeken jó volt látni, hogy a testem így van egyben ahogy, így szép, minden „hibájával”, az anyaság, az élet, az elmúlt évek minden lenyomatával együtt így teljes. Ez vagyok én, ha akarom, ha nem. Szeretem, és köszönöm Borinak, hogy megmutatta mindezt nekem.

A Mellbeszélgetéseket tartalmazó könyv várhatóan idén jelenik meg a Jaffa Kiadó gondozásában.