Egy történet megint a kisfiamról. Születésnapjára Miksa kapott egy babát. Nem mondanám, hogy élete első babája, mert már van Zsuzsi, aki egy icipici műanyag lánybaba, icipici ruhácskában de leginkább anélkül hányódik a fürdőjátékos kosárban. Azt elmondhatom, hogy gender tudatos nevelés ide vagy oda, Miksát nem érdeklik a babák, a babusgatást puha állatain gyakorolja. De ez az új baba egy fiúbaba volt. Puha rongybaba, simlisapkában, mosolygós arcocskával, és éppen olyan matrózcsíkos strandruhában, mint amilyenből Miksának is van sok. És meglepő módon ez a baba felkeltette az érdeklődését, azonnal el is nevezte Kismiksának. Kismiksával mint később kiderült volt egy kis baj. Igazi öltöztetős baba, úgyhogy este le is vetkőztetett annak rendje smódja szerint az ágybabújáshoz, amikor is kiderült, hogy nincs kukija. És nincs heregolyója se, meg segglyuka se, így pelust is hogy fogunk ráadni. Nem tudtunk addig lefeküdni, amíg nem ástam elő a textilfilcet és rajzoltuk meg Kismiksa hiányzó szervecskéit.
Gondolkoztam, hogy miért maradhatott le. Prüdériából, vagy csak spórolni akartak anyaggal és munkával? Mert ugye anyagból egy kis kukit formálni bonyolultabb, mint egy imitált bevágással jelezni, ha kislány babáról lenne szó… Nem tudom, de mégis feltételezem, hogy az előbbiről van szó. Pedig Miksa reakciójából az is jól látszott, hogy ez nem egy szexes ügy: neki is van kukija, apának is, minden fiúnak, akkor a fiúbabájáról miért éppen ez hiányzik? És azt is mutatta, hogy éppen ettől a hiánytól lett érdekes, éppen ettől lett kitüntetett, kíváncsiságot gerjesztő. És nyilván nem tudtam nem eljutni ahhoz a grandiózus végkövetkeztetéshez, hogy mennyi finom kicsi részlettel plántálja tovább a felnőtt társadalom a gyerekeibe a nemiséggel kapcsolatos évszázados gátlásos örökséget.