NLC hetigyors | 2011. március

„Szóval az ember, mikor a nemi szervéről beszél, sokban megkönnyíti a dolgot, legalábbis azt vettem észre, hogy szex közben is segíthet, ha nemcsak úgy egy húsdarabként tekintünk rá, hanem kvázi megszemélyesítjük. Itt most nem arra gondolok, hogy bugyuta óvodás módon kell beszélni róla. De elképzelhetőnek tartom, hogy tud segíteni az ellazulásban és a fesztelen együttlétben, ha nem valami tőlünk teljesen idegen dologként tekintünk a nemi szervekre.

Néhány név, amit már halottam

Punci: Hercegnő, Tündi, Királylány, Huncutka…

Pénisz: Nagyfőnök, Géza, Harcizom, Izomtibi, Kapitány….”

A test szexualizálása

Szerintem már az nagyon érdekes kérdés, hogy bizonyos testrészeinket nemi szerveknek hívunk, másokat meg nem. Miért éppen csak a puncira és a farokra– és akkor most a reprodukcióban szerepet játszó belső szervektől tekintsünk el – gondolunk nemi szervként?  Ha a punci-pénisz páros a testünk kizárólagosan nemi vonatkozású részei, az azt sugallja, mintha a szexben egyedül ezek a szerveink vennének részt, vagy legalábbis ezek kapnának kitüntetett szerepet. Közvetve viszont azt is üzeni, hogy a szex alapvető célja az utódnemzés, az összes többi nem is olyan fontos. Pedig a szex sok más legitim funkcióval is bír, úgy mint örömszerzés, érzelmek kifejezése, intimitás, biztonság, gyönyör, játék, relaxáció, spiritualitás és ezer más hasonlóan fontos dolog. És azt hiszem azzal sem árulok el titkot, hogy ebben az egész testünk (és lelkünk is) részt vesz. Hogy mely területek érzékenyebbek, melyek azok, amik pozitívan és melyek amik negatívan reagálnak az érintésre, azok pedig egyénenként változnak. Fontos lenne tudatosítani, hogy ez egy szubjektív létélmény és nem a külvilágból érkező kötelező elvárás. Anyáknak tartott csoportbeszélgetéseken részben a szoptatás kapcsán, de egyébként is sokat beszélgetünk a női mellről, a mell szexben betöltött szerepéről. Magam is meglepődöm, hogy milyen felszabadító sok nőnek akár csak a maga számára is bevallani, hogy a melle történetesen nem erogén zóna. A nyugati kultúrkörben a női mellre mondhatni társadalmi konszenzus úgy tekinteni, mint erotikus kisugárzású testrészre. Ezt támasztja alá minden ábrázolás, a média, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy ez ne így lenne. Eközben sok nő tapasztalása ettől gyökeresen eltérő. A gyerekeket figyelve lehet igazán megérteni, hogy a test, hogy egyes testrészek szexualizálása mennyire is a felnőtt társadalom produktuma. A gyerekek számára ezek nem kitüntetett zónák, ők természetesen viszonyulnak a puncihoz, a kukihoz, sőt ezek funkciói sem keltenek bennük semmiféle zavart. Egész kicsi korban megértik, hogy a puncin vannak lyukak, amiből egyik a pisilésre való, a másikból meg születik a kisbaba. Mint ahogy a testi jó érzések – amiből később majd a „bűnös gyönyörök” fakadnak – gyerekkorban még szintén ártatlanok, a punci vagy kuki érintése éppolyan finom, mintha a hátukat vagy bármely más testrészüket cirógatjuk.

A szex zavarbaejtő

Miért fontos mindez? Mert éppen a nevezéktan körüli zavar jelzi, hogy hogyan kezdenek a testünk bizonyos részei valamilyen formában kitüntetetté, furcsává, valahogy nem az összes többivel egyenértékűvé válni. A nyelv jól tükrözi, hogy adott kultúra hogyan viszonyul a szexualitáshoz. A nyugati kultúrkör szexualitása rafinált, esetünkben ugyanis nem csak arról van szó, hogy nem csinálunk bizonyos dolgokat, ergo nincsenek is rá szavaink, hanem arról is szó van, hogy sok mindent csinálunk, amiről nem beszélünk. És sok mindenre meg nincsenek szavaink, pontosabban csak zavart keltő kifejezéseink vannak. Erre jól példa lehet a szopás kifejezés, amire még lehetőség az általánosabb orális szex vagy a fellatio, ezek közül bármelyik legalább olyan furcsa, vagy zavaró akár az asztal körül, akár a kedvesünkkel intim szituációban. Arról nem is beszélve, hogy a szopás, szívás szavak nemcsak vulgárisak, de kifejezett negatív helyzetekre használjuk őket. Ha a szexuális kultúra a kultúránk más területeivel, a főzési kultúrával, az irodalommal, művészetekkel vagy akár a testkultúrával (sport, testápolás stb.) egyenrangú lenne, akkor valószínűleg sokkal változatosabb konszenzuális nyelvi eszköztár állna rendelkezésünkre, attól függően, hogy hogyan kell erről beszélgetni négyszemközt, családi körben, baráti társaságban vagy nyilvános helyzetekben. És ezzel nem azt állítom, hogy nem beszélünk a szexualitásról ezekben a terekben, de valahogy ez az egyetlen téma, aminek kapcsán mégis legtöbbször keressük a szavakat. Ez az egyetlen terület, ahol nehéz eldönteni, hogy mit illik és mit nem, és ez a szexualitással kapcsolatos zavart tükrözi.

Szexes testrészek és nevezéktan

De maradjunk most egy pillanatra mégis a puncinál és a faroknál. A kiinduló felvetésre válaszolva fontos különbséget tennünk, hogy egy-egy pár privát, intim szótáráról, vagy a köznyelvben használatos kifejezésekről beszélünk-e. Ez utóbbiról ugyanis sokat lehet tudni és e tudás bár ellentmondásos, igen beszédes. Kamaszoknak tartott szexórákon szoktam azt a feladatot adni, hogy gyűjtsük össze milyen szavakat ismerünk és használunk a punci és a pénisz mellett. Általános tapasztalatom, hogy a fiatalok sokkal több szót ismernek a fiúk hímtagjára és hogy ezek a szavak hangulatukban, jelentésükben sokkal magabiztosabbak, bátrabbak, erősebbek mint punci társaik. A közös elemzés során kiderül, hogy a „karakteresebb” női nevek, mint például a pina, sokszor ellentmondásosak, legritkább esetben királynőiek, inkább vulgárisnak számítanak. Nagyon sok kislányos, kedves babás kifejezés van a lányok puncijára és engem mindig megmosolyognak, ha elmondom, hogy én a puma kifejezést azért használom (amit egyébként egy Kurt Vonnegut regényből vettem), mert szimpatikus a határozott, mégis könnyed nagymacska szimbóluma. A szavakban testet ölt az is, hogy a kultúránkban nincs igazán hagyománya annak, hogy a lányok kicsi kortól kezdve barátságos és közeli kapcsolatba kerülnének a puncijukkal. Ennek fizikai és kultúrtörténeti okai is vannak. Amíg a fiúk fütyije „szem előtt” van, lehet látni, adódik (a pisilésnél), hogy kézbe vegyék, addig a lányok szervecskéje rejtve van, ahhoz, hogy megnézzük vicces terpeszt (erőfeszítést) kell tennünk, aminek már csak a látványát is kevés család venné jó néven. A lányok éppen ezért egymás punciját sem látják, nem tudják magukat kihez, mihez viszonyítani. Amilyen hétköznapi az arcunkon szőrszálakkal, pattanásokkal bíbelődni, a combunkon a csíkokat vizsgálgatni, súlyt mérni ésatöbbi, annyira nem szokás megvizsgálni a puncinkat, megismerni a szagát, tapintását, ne adj isten a hüvelyünk szorítását. Pedig ezek nagyon fontos ismeretek és nem csak szülés előtt-közben-után, a szexualitásban, de az intim egészség szempontjából is. Puncitan és kukitan témában magyarul is megjelent két okos könyvecske, amit gyerekeknek szántak, de én melegen ajánlanám felnőttek részére is. A Kis fütyikönyv és a Kis puncikönyv. Ez utóbbiban olvasható a szerző, Dan Höjer idézete: „…a punci változatlanul rém titokzatos és szégyellnivaló dolognak látszik. Olyasmi, amiről sokan úgy vélik, továbbra is titokban kell maradnia, és amit szégyellni kell. Még nagyon sok nő is így gondolja, ami elég különös. A férfiak régóta elnyomják a nőket. A férfiak évezredek óta arról beszélnek, hogy ők többet érnek a nőknél. Hogy a fütyi többet ér a puncinál. A végén az ember még képes elhinni. A puncit, ugyanúgy, mint a fütyit, meg kell fosztanunk a titokzatosságától, hogy beszélhessünk róla.”

Minek nevezzelek?

A köznyelv mindig az adott kulturális és társadalmi környezet normáit tükrözi és ezért is nehéz értéksemlegesnek maradni akkor, amikor a nemi szerveinkre keressük a szavakat. Minden kultúrában szimbolikusnak minősültek ezek a testrészek, részben erotikus és nagyobb részben reprodukciós szerepük miatt. Sok kultúrát lehetne példának hozni (a fent említett könyvekben is van számos), de például Indiában a nők altestét jóninak nevezik. Ez egyaránt jelent anyaméhet, eredetet, forrást, hüvelyt. A női szervet mindig isteni dolognak tekintették, mindama erő jelképének, amellyel a nők rendelkeznek. A jónit mint a mindenség eredetét is említik, és ezt számos szobor meg is örökíti. A japán fővárostól, Tokiótól délre fekvő Komaki faluban meg például minden év március 15-én „fütyiünnepet” rendeznek. A hosszú menet elején férfiak csoportja óriási, fából készült fütyit visz az oltárhoz miközben az emberek bő termésért fohászkodnak. Ha a mi kultúrkörünkben nincs is ilyen széles körben ismert hagyomány, ami ezen testrészeink felszabadult és alapvetően pozitív megítélését segítené, azért azt hiszem, hogy a privát szférában ugyanúgy megvannak, de ha nincsenek, akkor meg lehet teremteni a szavaknak a maguk szimbolikus és önbizalom erősítő jelentéseit.