Dézsi Ildikó: „A szex nem borzasztó, nagyon emberi, hétköznapi dolog” | Szabadság | 2011. július 30.

– Hogyan lettél szex-edukátor? Miben áll missziós tevékenységed? Mi a célja?

– Eredetileg Budapesten közgazdászként végeztem, de az hamar kiderült, hogy a társadalomtudományok vonzanak és ezért a szociológia doktori iskolában folytattam a tanulmányaimat. Ez idő alatt jutottam el San Franciscóba (US), ahol a könyvtárazás mellett elkezdtem két, ottani szexuális neveléssel és kultúrákkal foglalkozó civil szervezetnél (San Francisco Sex Information és a Center for Sex and Culture) önkénteskedni. Ott szereztem a szex-edukátori képesítést is. Megérintett az a nyitottság és szakmai színvonal, amivel ők dolgoznak, és rögtön azt éreztem, hogy ebből valamit haza kell hoznom.

Magyarországon kettősséget látok a szexualitásról való beszédben: egyrészt a médiát elárasztja a felszínes és nagyon sok beszéd a szexről, másrészt hiányos az információkészletünk a témában, ráadásul az egész rengeteg tabuval terhelt. Az egyik célom mindenképpen az, hogy ugyanúgy lehessen beszélni a szexről, mint mondjuk a kultúráról, vagy éppen a gasztronómiáról. A munkámmal szeretném a szexről való gondolkodást kicsit tágítani, segíteni a jelenleg is működő tabuk feltárásában és abban, hogy az emberek elfogadják saját testüket, lelküket, szexualitásukat.

A „missziós munka” a gyakorlatban úgy néz ki, hogy rengeteg mindent csinálok: írok, rovatot vezetek (MOHA, Meglepetés Magazin, NLC), szexbeszélgetéseket szervezek felnőttek részére olyan témákban mint pl. szex és anyaság, szexjátékok, szex a párkapcsolatban stb., civil rádióműsort vezetek, személyes konzultációkat tartok, van egy kurzusom az ELTE médiaszakán, szex-oktatóként több középiskolában is tanítok, és 2011-től vezetem a szexuális nevelésért és a szexuális kultúrák elfogadásáért dolgozó Ars Erotica Alapítványt. Minden lehetséges fórumon kísérletezek egy nyitott, előítélet-mentes és alapvetően pozitív szexbeszéd megteremtésével. A szex-edukátor titulus önmagában egyelőre meghökkenést vált ki, mert Magyarországon még tudtommal nem sokan csinálják vagy akár rendelkeznek szex -oktatói képesítéssel.

– Milyen főbb szempontokat emelsz ki az iskolai előadásokon? / Mit nehezebb, mit könnyebb megértetni a mai generáció fiataljaival?

– Azt nagyon fontos elmondani, hogy a középiskolai óráimon nem előadásokat tartok, hanem beszélgetek a fiatalokkal. Ennek az az üzenete, hogy soha nem tüntetném fel magam úgy, mint a téma abszolút tudója. A tárgyi tudás közvetítése mellett legalább olyan fontosnak tartom, hogy megtudjam, milyen kérdések foglalkoztatják ezt a generációt, miben van szükségük segítségre. Nincs egy olyan agendám, amit minden áron át akarok vinni, inkább a fiatalok valós szükségleteiről beszélgetünk. Természetesen keretek között, amiben azért megjelennek azok a szakmai értékek, amikkel én dolgozom. Általában egy csoporttal/osztállyal hat héten át, hat témakörben beszélgetünk. Ezek: Hogyan beszéljünk a szexről? Mit jelent a mai világban a szex?; Test, testkép. Ki a jó csaj, ki a jó pasi? Mit üzen a média? (önértékelés, önbizalom); Szexuális anatómia; Szex, szerelem, barátság – kapcsolataink az iskolában és iskolán kívül; Szexuális identitás a Melegség és megismerés középiskolai programmal együttműködésben; Szexuális egészségünk – fogamzásgátlás, védekezés a betegségek ellen, felelős szexuális viselkedés. És ezek keretében beszélgetünk (elsősorban a fiúkkal) a pornóról, hogy az miért jó, nem jó, lehet-e belőle (és mit) tanulni, beszélgetünk az intim higiéniáról és sok személyes kérdésről.

– Milyen módszerekkel dolgozol?

– Ahogy azt hangsúlyoztam, nem előadást tartok, a módszertanban számomra kiemelt jelentősége van a nem-formális pedagógiai és kommunikációs formáknak. Ez nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy az osztálytermet átrendezzük, körben ülünk le és beszélgetünk. Nem frontálisan, mint tanár a diákokkal, hanem, mint partnerek egymással. Ezt a klasszikus iskolai keretek között nem mindig egyszerű a gyakorlatban kivitelezni, mert sokszor a kamaszok láthatólag nincsenek hozzászokva, hogy a tanteremben egyenrangú partnerként kérdezik a véleményüket. A téma miatt legalább ilyen fontos a bizalom megteremtése. A téma összetettsége mellett ez az oka annak, hogy nem csak egy alkalommal megyek egy csoporthoz, hanem heteken keresztül, mert a kölcsönös bizalom kiépítése időt igényel. Fontosnak tartom, hogy a fiatalok megtanulják kifejezni az érzéseiket, gondolataikat, hogy képesek legyenek intimnek tartott témákban beszélgetni. Képesek legyenek vitatkozni, egymás értékrendjét megismerni és tolerálni. Beszélgetünk a szexualitásban megjelenő társadalmi, politikai kérdésekről is. Szeretném őket segíteni abban, hogy képesek legyenek a médiában megjelenő tartalmakat kritikusan látni, hogy képesek legyenek felelősen önálló döntéseket hozni a magánéletükben is.

– Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?

– Úgy tűnik, hogy a szexuális nevelés nem nagyon halad semmilyen irányba ma Magyarországon. A szakmában általános a zavar, a hárítás, az egymásra mutogatás. Legtöbben a felnőtt társadalomban éppen emiatt a feszélyezettség miatt inkább homokba dugják a fejüket, nagyon kevesen vállalják fel a téma iskolai oktatását. Ennek sok oka van, de talán a legfontosabb éppen az, hogy nincs kultúrája a szexről való nyílt, tabuktól, előítéletektől és még inkább szégyenlősségtől mentes beszédnek. Ezt azonban lehet tanulni, tanítani. Remélem, hogy nem is olyan sokára lesz lehetőség arra, a pedagógusok továbbképzésére ilyen módszertanok irányába is. A tanítás során azt tapasztalom, hogy sok nagyon egyszerű dolog működik igazán: ha partnerként kezeled a diákokat, még akkor is, ha 15 év van köztetek, ez az egyedüli módja, hogy valódi párbeszéd alakuljon ki, és hiszem, hogy ez az intimitás kiépülésének is feltétele; ha te magad hiteles vagy, felnőttként, nőként, aktív szexuális életet élő emberként; és nálam nagyon működik, hogy nemcsak a témáról általában beszélek fesztelenül, de a saját élményeimet, tapasztalataimat is megosztom a diákokkal. Nincs ebben semmi félelmetes, a szex nem borzasztó, sőt, nagyon is emberi, hétköznapi dolog. De segítenünk kell benne eligazodni a soron következő generációkat. Hiszem, hogy ők a példáinkból tanulnak többet és nem a példabeszédeinkből. Azt tapasztalom, hogy minden korosztály nagyon hálás, ha őszinte figyelmet kap.

– Szerinted mennyire sikerül ledönteni a tabutémákat?

– Abban a pillanatban, hogy elkezdünk ilyen témákról nyíltan, fesztelenül beszélgetni ezek egyből megkérdőjeleződnek. Sok példával dolgozom, sokat beszélek a saját életem tapasztalatairól, mert hiszem azt, hogy azzal tudok bármit a lehető leghitelesebben elmondani. Az már egy következő kérdés, hogy ezek a tabuk hogyan tudnak majd lépésről lépésre valóban megszűnni a hallgatóim hétköznapi életében. Ez már egy összetettebb, hosszabb folyamat, de ebbe az irányba haladunk.

– Hogy látod, mennyire van igény az ilyen jellegű tájékoztatásra? Mennyire nyitottak a különböző generációk erre?

– A teljes társadalomról nem tudok véleményt mondani. Hozzám nyilván azok jutnak el, akik nyitottak erre a hangra, akik érzik, hogy szeretnék az életükben jelentkező szexualitásbeli vagy a társas kapcsolataikban jelentkező diszharmóniákat valahogy feloldani. Az azért azt hiszem, sokat elárul, hogy ezt a munkát, minden intézményi háttér nélkül, a kisfiam születése után, itthonról kezdtem el csinálni. Azóta alig négy év telt el, és most már alig győzöm egyedül. És nem csak a fiatal generációk nyitottak, amit nagyon jó megtapasztalni.

– Milyen nehézségekbe ütközöl a munkád során?

– Szerencsére azt tudom mondani, hogy a „misszió” fogadtatása és a környezet, amiben mozgok messze felülmúlta a várakozásaimat. Nyilván a nehézségek – a szexualitással kapcsolatban gyakran jelentkező gátlások, zárkózottság, előítéletek – a munkám kihívásai, ez az a feladat, amit nap mint nap meg kell oldanom. Figyelemmel, nyitottsággal, humorral. A legnagyobb nehézség talán az a fáradtság, amit az ember olyan munkák során tapasztal, ahol bele kell tenned a saját életedet, személyiségedet. Az, hogy nincs olyan, hogy lejárt a munkaidőm. Azt tapasztalom, hogy nagy igény van arra, amit csinálok. Ez megerősít.

– Nemrég Nagyszebenben is jártál. Milyen volt a nagyszebeni közönség? Mennyire érezted őket nyitottnak és befogadónak?

– Nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy meghívtak Szebenbe! Én is kíváncsian és izgatottan vártam, hogy milyenek lesznek a beszélgetések, főleg, hogy egy viszonylag zárt közösségről van szó. Nagyon jólesett, hogy bizalommal és nyitottan fogadtak. Azt hiszem az sokat elárul, hogy a tervezett háromhoz képest végül az egy hét alatt hat estét beszélgettünk át. És volt miről…