NLC hetigyors | 2011. augusztus

„Beletelhet egy időbe, amíg valaki leküzdi kellemetlen érzéseit a nyilvános szoptatással kapcsolatban. Holott a legtöbb szoptató asszony melléből sokkal kevesebb látszik, miközben szoptat, mint amennyit egy átlagos farmerreklám láttat. Mégis sok ember az előbbit helytelennek, az utóbbit elfogadhatónak tartja. Tudatosan vagy tudattalanul összekeverhetik ezt a tevékenységet valamiféle szexuális aktussal, amiről úgy gondolják, hogy nem való a nyilvánosság elé. Jó megoldás egy kis takaróval letakarni a babát, amíg szopik, ha önt zavarja, hogy nyilvános helyen kell levetkőznie. Esetenként a takaró olyan, mint egy zászló „éppen szoptatok” felirattal” – írja a La Leche Liga Magyarország.

A világ „fejlett” országaiban létezik egy számomra igen ellentmondásos termék, az úgynevezett nursing cover, ahogy én fordítanám, szoptatást elfedő takaró. Persze az, hogy van ilyen a piacon, még nem árul el semmit arról, hogy hány nő veszi és használja vagy arról, hogy általában a nők hogyan viszonyulnak a nyilvános szoptatás kérdéséhez. Bennem azonban ezek alatt a szépséges virágos pajzsok alatt pózoló kismamamodellek látványa mégis azt az érzetet kelti, hogy – a szó átvitt értelmében is – a szopó babákon túl még van valami társadalmi „ügy” is e kendők mögött. Amennyire tudom, ma Magyarországon is változó, hogy kiben milyen érzést vált ki egy nyilvánosan szoptató nő látványa. Voltak konkrét konfliktusok, például amikor egy közintézményben szoptató anyukát kikísért a biztonsági őr, de ott vannak a szabad szoptatásért kiálló civil mozgalmak is.

Közügy vagy magánügy, kié a didi?

A cicivel való rendelkezés úgy tűnik, egyáltalán nem magánügy, még ha egyetemes emberi jogunk is, hogy gyermekünket emlőnkből bárhol, bármikor szabadon táplálhassuk. És éppen azért nem, mert ugyanez a mell, ez a drága csecs nemcsak anyai, hanem sokak szerint legalább annyira egyetemesnek gondolt szexuális szimbólum is. Egy bármilyen átlagos városi környezetben viszonylag gyakran lehet látni csupasz melleket, hangsúlyozom, nem szoptató, hanem szexuális melleket. Női cicik ma már plakátok, reklámok, hirdetések szinte állandó tartozékai. Szerintem ebből fakad a zavar, hogy mi van akkor, ha ez az egyértelműen szexuálisnak kódolt női testrész egy egészen másik szövegkörnyezetben válik láthatóvá. Attól jövünk zavarba, hogy nem tudjuk a fedetlen keblet nem szexisnek látni? Vagy attól, hogy tudjuk, hogy ennek semmi köze a szexhez és éppen ez a zavaró benne? Vagy az, hogy egyszerre látjuk benne, hogy szexi is meg nem is? Azt gondolom, ezek mögött valahol az is ott van, hogy magát az anyát nem tudjuk egyszerre szexuálisan aktív nőként és anyaként is látni. Mintha ezek a dolgok valahogy kizárnák egymást. Mert egyébként nem lenne ezzel az egésszel semmi baj. Vagy igen?

 

Intim versus köztér

Nyilván ez az egész összefügg bármilyen köztéri meztelenkedéssel és az intimitás láttathatóságának írott és íratlan szabályaival is. És azt még érteném is, ha a nyilvános térben megjelenő meztelenkedésre közérthető, mindenkire egyaránt érvényes szabályok vonatkoznának. De nem ez van. Hanem borzasztó összevisszaság; kiben gátlás, kiben megítélés és van, akit meg egyáltalán nem is érdekel ez az egész. Bár pucér embereket simán lehet látni köztéri plakátokon, mégsem olyan egyértelmű, hogy mi magunk hogy érezzük: mennyit, mikor és hogyan szabad nyilvános térben megmutatnunk. Mitől kevésbé zavaró egy csókolózó pár látványa, mint egy gyermekét szoptató anyáé? Hozzáteszem, hogy legtöbb esetben szoptatáskor a ciciből szinte semmi nem is látszik, csak tudjuk, hogy akár látható is lehetne. És ez éppen elég ahhoz, hogy ne tudjuk nem szexuálisan érteni. Még ha nem is vágykeltő céllal vesszük elő, hanem azért, hogy megszoptassuk üvöltő csecsemőnket.

Mi csináljuk magunknak?

Azért hiszek abban, hogy a közerkölcs, a társadalmi normák homályos fogalmai attól is formálódnak, hogy az illető alanyok maguk hogyan élik meg ezeket a dolgokat, milyen felületet kínálnak a külső megítélésnek. Nézem az interneten a nursing cover reklámokat, és elborzadok. Hiába a mosolygó arcú nők, belőlem ez az álszemérem csak ellenérzést vált ki. Én el sem tudtam volna képzelni, hogy a gyermekemet – akire mégiscsak a legbüszkébb vagyok ezen a világon – egy virágos takaró alá akartam volna dugni. Nekem az anyaság, a szoptatás maga volt a nőiségem kiteljesedése, semmi pénzért nem rejtettem volna el. Az anyaságot egyébként is valami újfajta szexuális kisugárzással éltem meg, még ha nagyon nem is az addigi „lányos” értelemben. Nyilvános szoptatásból nem volt soha kellemetlen élményem, tisztelettel, támogatóan bántak velem.

Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy elkezdeni köztereken is szoptatni, nem volt teljesen zökkenőmentes. Nem is azért, mert féltem, hogy megszólnak, hanem valami belső gátlás miatt. Első alkalommal egy vasárnap délután nagymamástól üldögéltünk egy kis kávézóban, amikor a kisfiam éhesen felsírt. Emlékszem, kerestük a legvédettebb helyet a szoptatáshoz, miközben az egész olyan érzés volt, mintha ott, az asztal mellett kellene átöltöznöm. Pedig csak a trikómat kellett épp résnyire felhúznom, amit azonnal el is takart gyermekem buksi feje. Mégis mi ez? Honnan jönnek ezek az érzések? Mitől fog majd ez az egész egyszerre mind a szoptató anyák, mind a társadalom számára egy igazán egyszerű, teljesen problémamentes kérdéssé válni?