Ez a szöveg részlet abból a hosszú és érdekes beszélgetésből, amit Borival, Kebelbarátnők című könyvéhez folytattunk, és aminek egyetlen témája volt: a melleim. Azok a “dolgok”, amik – gondoltam én – a legkevésbé sem foglalkoztattak eddig, legalábbis nem tulajdonítottam nekik semmiféle jelentőséget.

Ahogy azonban elkezdtem a szexualitással komolyabban foglalkozni, és pláne beszélgetni nőkkel és férfiakkal, nyilvánvalóvá vált, hogy a női mell mennyire nem megkerülhető, nemcsak mint funkcionális és esztétikai tulajdonságokat hordozó női testrész, mint erogén zóna, de mint kulturális szimbóluma a női testiségnek, a női szexualitásnak. És a tanítás során lépten-nyomon jönnek szembe lányok, asszonyok történetei, a melleikről, a mellüket ért megjegyzésekről, a melleikkel kapcsolatos frusztrációkról. Az ELTÉ-s órámon szoktam használni Babarczy Eszter Mellblogjáról is szövegrészleteket, mert azt látom, hogy a testtel kapcsolatos tudásunkat leghitelesebben az egyéni történetek és/ vagy az irodalom közvetítik.
Nagyon fontosnak tartom Bori munkáját, és izgalmas vállalkozásnak, hogy valaki a női mellről, mellekről, cicikről, dudákról akarjon írni egy egész könyvet. És ez pont a beszélgetésünk során vált számomra is világossá, hogy ezek a dolgok mennyire nem tőlem független tárgyi micsodák, és, hogy milyen elképesztő bugyrokba tudott elvezetni a róluk való beszélgetés.

Én kicsit tartottam a fotózástól, mert általában nem szeretem magam meztelenül, vagy akár csak meztelen felsőtesttel mutogatni. Sosem monokiniztem, feszélyezett volna, hogy a melleimet bámulják. Igazából azért tartottam most is a fotóktól, mert tudtam, hogy nem arctalan mellfotót szeretnék kérni Boritól. Tudtam, hogy éppen arról szól ez a történet, hogy szeretem a testem, nincs benne semmi szégyellnivaló, és mint szex-oktatónak, tudnom kell mindezt megmutatni a külvilágnak is. És azért mert ez nem magamutogatás, nem exhibicionizmus, nem feltűnősködés. Ennek a félpucér fotónak más nyilvános képekkel ellentétben nem vágykeltés a célja, hanem egy állásfoglalás: természetes, gyermeket szült és szoptatott testem büszke megmutatása. És nem is feltétlenül mindenkinek, de kifejezetten más nőknek. Azoknak nőknek, akik szintén szültek, szoptattak, vagy majd fognak, és bárkinek, aki úgy érzi, hogy valamiért nem „tökéletes”, nem boldog a saját testével, mert az nem hasonlít a média agyon foto-„stoppolt” ideáljaihoz.

 

Megnéztem régebbi mellbeszélgetések képillusztrációit. Cicik szemből, fekete-fehéren, szigorú rendben. Arcok, mosolyok, minden nélkül. Azt éreztem, hogy olyan, mintha egy orvosi könyvben lapozgatnék, egy idő után a mellek teljesen személytelenek, érdektelen voltak a „gazdáik” nélkül. Puszta jellegtelen testrészek, kifejezetten medikalizált kontextusban. Nem akartam, nem tudtam semelyik cicivel önmagában azonosulni, nem mondott semmit. Mint amennyire sokat mondott a mellinterjú, amit Bori a könyv írása során készített velem. És azt hiszem ezekkel a „mell-börtönfotókkal” éppen ez volt a bajom, hogy nem voltak beszélő viszonyban magával az interjúval.

 

Mert nekem az interjún éppen az derült ki, hogy látszólag ugyan a mellemről beszélgetünk, de valójában magamról beszélek. A múltamról, a jelenemről, a szexualitásomról, a párkapcsolataimról, gyerekkori élményeimről, az anyaságomról, a testemről. A melleim metaforák voltak, szimbolizálták „csupán” mindazt, ami valójában az én egész lényemről szól. Számomra ezért fontos Bori „mell-könyve”, mert sokat megtanultam magamról azáltal, hogy a melleimről kellett beszélnem, gondolkodnom. És ezért volt fontos, hogy teljes lényemet mutassam meg az interjúhoz csatolt fotón, mert ezen keresztül jön át mindaz az érzelem, tudás, amit én a melleimen, a testemen, a meztelenségemen keresztül szeretnék sugározni.

Van egy angol kifejezés – empowerment. Megerősítés – fordítanám sután magyarra. Ezt éreztem, amikor megnéztem a rólam készült fotókat. Nekem nem is a melleim, hanem a szoptatás után megereszkedett pocakom jelent állandó frusztrációt. Ezeken a képeken jó volt látni, hogy a testem így van egyben ahogy, így szép, minden „hibájával”, az anyaság, az élet, az elmúlt évek minden lenyomatával együtt így teljes. Ez vagyok én, ha akarom, ha nem. Szeretem, és köszönöm Borinak, hogy megmutatta mindezt nekem.