Ki mondja meg?

forrás:http://lychees.tumblr.com

NLC hetigyors | 2011. november

Egy hete egy párkapcsolati konferencián beszélgettünk mindenféléről, de végeredményben mégiscsak csak a szexről. Elég hamar szembesültünk azzal, hogy korunk mennyiféle kihívást jelent párkapcsolati értelemben is. Nem is csak azért, mert  az emberek már nem élik le az életüket egy kapcsolatban. Ez már az én szüleim generációjában is így volt. Ebben nem változott akkorát a világ. Abban viszont igen, hogy – hála a technológia fejlődésének, különösképpen az internetnek – válással, szakítással, akár közösen felnevelt gyerekekkel a hátunk mögött ma már lehetőségünk van újra talpra állni; új kapcsolatokat, új életet kezdeni. Ami viszont sokszor nem is kis feladat. Végre azt gondolnánk, révbe értünk, sínen van az életünk, és akkor kell egészen alapvető önismereti kérdésekkel szembesülnünk. Ilyenkor nem nagyon ússzuk meg a nagytakarítást a házunk táján. Miről is szólt eddig az életünk, előző kapcsolataink, a házasságunk? Hol is állunk az önismereti úton, hányadán vagyunk most a testünkkel, lelkünkkel, életünk kiegyensúlyozottságával? És órákon át ücsörögve az interneten mindenféle ismeretlen arcok adatlapjai előtt ehhez jön még a jövőbe mutató, igencsak aktuális kérdés: mi is az, amit keresünk? Szexet, szenvedélyt, szerelmet, sörözéshez,  horgászathoz társat, vagy életre szóló partnert? Nagyon tanulságos volt látni, hogy mennyiféle embert érintenek ezek a kérdések, huszon-harmincéves fiataloktól a hetvenes nagymamákig nagyon sokan jöttek el.

 

Hányadik randin feküdjek le vele?

Számomra nagyon elgondolkodtató volt azokat a kérdéseket hallgatni, hogy hányadik randin érdemes lefeküdni valakivel, hogy szabad-e egy nőnek pusztán szexuális kalandokba bonyolódnia, hogy nem sérülünk-e lelkileg azzal, ha túl korán odaadjuk a testünket, egyáltalán hányadik találkozáson „hozzuk szóba” a szexet, ésatöbbi. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor kamaszokkal a szüzesség elvesztéséről beszélgetünk. Itt pedig családanyák, elvált nők, harmincasok, negyvenesek és ettől idősebbek is voltak. Az erről való gondolkodás több mindent is felvetett. Nem lehet, hogy kissé túlértékeljük ezt az egész szex dolgot? Tényleg, mintha mindenek alfája és omegája a szex lenne! A politikáról, értékrendről, vallási-felekezeti hovatartozásról, anyagi ügyeinkről nem legalább ilyen „kényes-kérdéses” egy randin beszélgetni? De valamiért a szex – dacára tapasztalatnak, az elmúlt évek minden testi, érzelmi és kapcsolati tudásának – mintha mindig és mindig ugyanolyan problémás ügy lenne. Mintha minden új kapcsolat létrejötte minden alkalommal éppen ugyanazt az izgalmat, ugyanazokat az érzéseket váltaná ki, mint tizennégy évesen. Mintha minden alkalommal újra kellene elkezdenünk megtanulni, hogyan kell járni.

 

Most akkor ki mondja meg?

És ami még elgondolkodtatóbb, hogy a választ valahonnan mindig kívülről várjuk. Lehet, hogy ismét nagyon szakmaiatlannak tűnik, de arra a kérdésre, hogy mikor feküdjek le valakivel, nem az lenne a „helyes” válasz, hogy amikor már nekem is feláll a másikra a puncim? Bődületes közhely, de mégis ezt érzem a leghitelesebb válasznak: hallgass a szívedre! Erre jöttek azok a replikák, hogy a férfiak már a második, harmadik találkozás után szexelni akarnak, de sokan a nők közül meg féltik az intimitásukat, félnek, hogy érzelmileg sérülnek. És ez teljesen érthető is. De ha így érez valaki, akkor addig miért is feküdne le azzal a másikkal, amíg belülről nem érzi, hogy igen, itt a pillanat? Hol itt a kérdés? Mert, ha nem fekszem le vele, amikor ő akarja, akkor el fog hagyni, mert túl lassúnak találja a tempót. És akkor mi van? Akkor tessék kérem addig keresgélni, amíg fel nem bukkan valaki, akinek éppen ugyanaz a tempó lesz megfelelő, aki ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló dolgot keres, és hasonlóan gondolkodik a szexről, az intimitásról. Akivel meglesz az összhang abban, amit kerestek. Mert nekem nagyon úgy tűnt ezekből a kérdésekből és érvekből, mintha a kapcsolatot kereső nőket nem a saját vágyaik, saját igényeik, kíváncsiságuk motiválná, hanem valami furcsa megfelelési kényszer. Mintha a randi egy vizsgaszituáció lenne, ahol nekem kell tetszenem, valamilyennek lennem és nem egy olyan találkozás, ahol őrülten furdal a kíváncsiság, dolgozik bennem a vágy, hogy megismerjem a másikat.

 

Én mondom meg!

És nem akarok egy érzéketlen, boldogságban megőszült fafejnek látszani. Én is olyan világban nőttem fel, amiben kislányként, fiatal nőként, szeretőként, anyaként mindenben és mindenkinek meg kellett felelnem. Erre vagyunk szocializálva. És ez sajnos párban jár azzal az elemi szorongással, hogy mi lesz, ha egyedül maradok, ha végül senkit nem találok. De mégis azt gondolom, hogy éppen erről szól ez az egész internetes párkeresősdi. Soha ekkora lehetőségünk nem volt, hogy addig keressünk, amíg meg nem találjuk a hozzánk illőt, és mindez már nem kell, hogy egy örökkévalóságig tartson. De ezúttal az újrakezdés nem csak arra lehetőség, hogy ne maradjunk egyedül, hanem arra is, hogy valóban olyan kapcsolatot találjunk, amire igazán vágyunk. De ehhez az kell, hogy ne a félelem, a szorongás, a megfelelni akarás vezessen minket sem az adatlap kitöltésekor sem az első randin. Mert hát tulajdonképpen mégiscsak az életünk legizgalmasabb, mindenkit leginkább érdeklő foglalatosságáról beszélgetünk. Valamiről, ami örömteli, bizsergető, izgató és nem egy kötelezően kellemetlen ügy, amin jobb mihamarabb túlesni. Hogy úgy mondjam, ez az életünk sava borsa. Miért is ne játszuk ezt a játékot felnőttként, élvezettel? Én azt tapasztaltam meg, hogy amennyire rémisztőnek tűnik, legalább annyira felszabadító érzés is felelősségteljes felnőttnek lenni. Mert ez végre azt jelenti, hogy nem kell senkinek megfelelnem, nem kell olyan dolgokat csinálnom, amiket nem akarok. Szabad vagyok, szabadon rendelkezem a testem, a lelkem, az életem, a boldogságom felett. A határok bennem vannak, tudom, hogy meddig mehetek el, hiszen érzem, ha valami túl sok, vagy túl kevés. És azt is én döntöm el, hogy mindezt kivel hogyan szeretném megosztani.

Hogy miért érdemes így? Babits Esti kérdése jut eszembe. „Miért az emlékek, miért a múltak? Miért a lámpák és miért a holdak? Miért a végét nem lelő idő?” Mi vesztenivalónk van?

 

Leave a Reply