Cicik, didik, dudák – a mell, mint erogén zóna

NLC hetigyors | 2012. január

A minap megjelent, férfiak erogén zónáiról szóló cikkben feltűnt, hogy nincs ott a mell, a mellbimbó. Pedig sok férfi testén ez épp oly kitüntetetten érzékeny terület, mint a női mell. Nyilván hosszú kultúrtörténete van annak, hogy a mell hogyan vált kizárólagosan a női szexualitás attribútumává, de szerintem éppen itt lenne az ideje, hogy kicsit árnyaltabban gondolkodjunk női és férfi cicikről.

Hagyd a mellem, nem akarom!

Én kifejezetten emlékszem azokra a napokra, hetekre, amikor a kisfiammal teherbe esve hirtelen hatalmas nagy cicijeim lettek. Amolyan igazi Pamela Anderson dudák. Mondanom sem kell, hogy ez otthon hatalmas sikert aratott, illetve arathatott volna, ha nem menekülök sikítva szerelmem rajongó érintései elől. Ezek a mellek akkor ugyanis nem akartak érintést, nem akartak figyelmet. Számomra inkább volt borzalmasan zavaró, én egyáltalán nem éltem meg ezeket a melleket szexuálisnak. Nekem ez az élmény kellett ahhoz, hogy felismerjem és merjem felvállalni: valójában a terhességem előtt és utána sem igazán tekintettem a melleimre szexuális testrészként. Számomra a mell nem erogén zóna, a melleim érintése sosem volt igazán érzéki élmény. Ezzel egyidőben arra is rájöttem, hogy sokáig mennyire nem is gondoltam semmit a melleimről. Sosem voltak fontosak úgy, mint a „nőiségem” jelei. Nekem ez „kimaradt”. Egészen addig, amíg nagyon „láthatóvá” nem váltak és később, amikor a szoptatás után meg új értelmet nem nyertek. Az, hogy mely testrészünk hogyan reagál a fizikai stimulálásra, nagyban függ attól, hogy az agyunk mennyire „támogatja”, mennyire hagyja jóvá a test különféle területeiről érkező jeleket. Ezért sem mindegy, hogy az illető mellek gazdája hogyan gondol a saját mellére, mennyire tekinti azokat szexuálisnak, szépnek, szerethetőnek, nőisége szimbólumának. És ez utóbbi pedig egyáltalán nem problémamentes ügy.

Topless

Olyan kultúrában élünk, amiben a női mell valamiért mindenütt kompromisszummentesen a nőiség, a női szexualitás szimbólumaként van megjelenítve. Én azt látom, hogy ez egyrészt túlzottan hangsúlyossá teszi a női létezés, a femininitás, de akár csak a női test minden más, legalább ilyen fontos részletéhez képest. Másrészt úgy tűnik, mintha ez a szerepe egyben azt is előírná, hogy a mell – szinte kötelező jelleggel- minden nőnek erogén zóna is kell, hogy legyen. És akkor még nem is beszéltem különböző korok követendő szépségideáljairól, a szép mellel kapcsolatos kimondott és kimondatlan elvárások özönéről. Arról, hogy mennyi nő él meg élete során kisebb-nagyobb mértékű frusztrációt azért, mert a melle nem elég nagy, vagy nem elég kicsi, mert nem szimmetrikus, mert lógós, mert hegyes, mert kiáll a bimbója vagy mert rejtőzködik, és ezt még lehetne sorolni a végtelenségig. Ezek a frusztrációk abból fakadnak, hogy mindig van valami norma a cicik esztétikáját és „helyes” használatát illetően. Miközben hús-vér nők hétköznapi tapasztalása a szexualitás terén is épp olyan változatos, mint amennyire „mi, nők” sokfélék vagyunk. Női csoportjaimban nagyon felszabadító hallani a sokféle beszámolót arról, hogy kinek mit is jelent a melle, kinek hogyan reagál érintésre, mennyire is erogén zóna, vagy épp egyáltalán nem az.

Az én konkrét mellem

Az sajnos nem mindig egyszerű feladat, hogy hogyan is tudnánk leválni a mellel kapcsolatos vélt vagy valós elvárásokról és valami meghitt barátságot kialakítani a testünkkel. Mert hát valahol ez lenne a cél ahhoz, hogy egyáltalán az is kiderüljön, hogy az én konkrét mellem mit szeret és mit nem. És szerintem ez lehetne az út abba az irányba is, hogy mellek erotikus tartalmát kiterjeszthessük a férfiak testére is, hisz nekik is van mellbimbójuk, ami lehet épp olyan érzékeny és izgalmas erogén zóna, sőt. Érdemes vele kísérletezni!

Leave a Reply