NLC hetigyors | 2012. április

Itt a tavasz, egyre több ruhadarab kerül le rólunk, ami megint előhozta a cicikérdést.

Még az egyetemi időszakról emlékszem egy srácra, aki jó időben teljesen megőrült, szenvedélyesen bámulászta nők, lányok melleit. „Imádom a nyarat!” – mondta, és ebben a tevékenységében egyáltalán nem zavarta, hogy történetesen nekem udvarolt, együtt sétálgattunk, miközben ő le sem vette a szemét a női dekoltázsokról.

Melltartó – barát vagy ellenség?

A tavaszi lengébb öltözés kapcsán konkrétan a melltartóviselés vagy nem viselés kérdése jött elő. Mármint hogy miért is hordunk, szeretjük-e a melltartót. Én a magam részéről nem szeretem, és – ha tehetem – nem is hordom. Bár a melleim a szoptatás óta egyáltalán nem mondhatók peckesnek, mégsem annyira nagyok és nehezek, hogy a funkció indokolná ezt a számomra borzalmasan kényelmetlen ruhadarabot. Ha mégis úgy alakul, hogy időnként fel kell venni, akkor alig várom, hogy hazaérjek, tépem is le magamról. Mintha kalodába lenne zárva a mellkasom. Pedig sok időt szántam arra, hogy a lehető legkényelmesebb darabokat szerezzem be – ha már nem lehet megúszni – nőnek születtem, melltartót márpedig viselni kell. De miért is?

Mert úgy illik. Mert ha a magam kedvéért sosem venném fel, akkor mégiscsak azért teszem, hogy ne botránkoztassak meg senki halandót a ruhán áttetsző mellem, ne adj’ isten mellbimbóim látványával. És legalább ilyen hasznos tulajdonsága, hogy segít elrejteni a melleimet az illetéktelen tekintetek elől, akik nem tudják a melleimet nem szexuálisnak, nem kihívónak látni. Egyértelmű, azért nincs rajtam melltartó, mert provokálok, mert magamutogató, szemérmetlen nőszemély vagyok. Az senkiben fel nem merül, hogy azért nincs, mert ez nekem így kényelmes, így érzem jól magam, a mellem a testem más részeivel teljesen egyenértékű (ergo, joga van a kényelemre) és csak akkor látszik szexuálisnak, amikor én azt akarom és tudatosan úgy mutatom.

Mert úgy illik. Mert ha a magam kedvéért sosem venném fel, akkor mégiscsak azért teszem, hogy ne botránkoztassak meg senki halandót a ruhán áttetsző mellem, ne adj’ isten mellbimbóim látványával. És legalább ilyen hasznos tulajdonsága, hogy segít elrejteni a melleimet az illetéktelen tekintetek elől, akik nem tudják a melleimet nem szexuálisnak, nem kihívónak látni. Egyértelmű, azért nincs rajtam melltartó, mert provokálok, mert magamutogató, szemérmetlen nőszemély vagyok. Az senkiben fel nem merül, hogy azért nincs, mert ez nekem így kényelmes, így érzem jól magam, a mellem a testem más részeivel teljesen egyenértékű (ergo, joga van a kényelemre) és csak akkor látszik szexuálisnak, amikor én azt akarom és tudatosan úgy mutatom.

Akkor kié is a didi?

A félreértéseket elkerülendő leszögezném, semmi bajom a melltartóval úgy általában, és sosem véleményeznék, ítélnék el egyetlen nőt sem azért, mert melltartót visel. Nekem is sok barátnőm van, akiknek a méret ezt teljes mértékben indokolja, nem is lennének képesek e nélkül felvenni a versenyt a gravitációval. Azt is tudom, hogy sok nőnek éppen annyira alapruhadarab, annyira megszokott, hogy azt éreznék furcsának, ha melltartó nélkül kellene kilépniük az utcára. És még azt is megértem, ha valaki azért viseli, mert ezzel tetszeni akar, magának, párjának vagy az egész világnak.

Nekem sokkal inkább azzal van a bajom, ha ezek a dolgok nem belőlünk, nőkből, a melleink gazdájából fakadnak, hanem valami külső elvárás táplálja őket. A női létezésben épp elég problémás minden testrészünk, pont a melleinket annyian bitorolják még rajtunk kívül, hogy talán joggal merülne fel az az igény, hogy most az egyszer hadd döntsem el én, hogy mibe öltöztetem. Időnként az az érzésem, mintha a mellünk egy tőlünk független, a köz számára szabadon hozzáférhető felület lenne, amit mindig az aktuális kontextus szerint valaki mások töltenek meg tartalommal. A női mell közügy. Nyilván nem véletlen született annyi feminista elmélet már ezzel kapcsolatban: férfiak vizslató tekintetében – ha akarjuk, ha nem – a mellünk szexuális szimbólum, a szoptatás alatt a mellünk a gyerekünké (meg a védőnőé), a mellünk a szépségiparé, a medicináé, és még sorolhatnám.

Magamért vagy másokért

Járt hozzám egyszer egy kisgyerekes házaspár, akiknek ez szintén probléma volt. A férj push-up melltartót ajándékozott a feleségének, mondván, hogy ő szereti a párja melleit, szexisnek találja, de ha elmennek otthonról, akkor azért fontos, hogy szép legyen, mert az valahogy mégis más. A nő ezzel – érthető módon – nem tudott mit kezdeni, nyomasztotta ez az egész történet. Nem akart push-up melltartót felvenni. Nekem is sokan beszólnak, mindig is beszóltak a múltban is azért, mert nem viselek melltartót. És hiába tudom biztosan, hogy nekem ez így jó, hogy nem vagyok magamutogató, mégis zavarba jövök, én (!) érzem magam kellemetlenül. Pedig – ha úgy vesszük – az én intim szférámba gyalogolnak bele ilyenkor nagyon durván, nem nekem kellene furán éreznem magam. De mégis. Ez így működik. Jó lenne, ha nem így lenne.